Járadékvadászat Nyugaton és Keleten

A kritika középpontjába a vagyoni és jövedelmi különbségek kerültek, s ezen belül az az állítás, hogy a verseny nem igazságos, az erősek és hatalmasok csalással, manipulációval, a versenyszabályok torzításával lesznek egyre gazdagabbak, miközben az átlagemberek életszínvonala alig emelkedik. Lényegét tekintve egyaránt ez volt a fő mondanivalója Donald Trumpnak és Bernie Sandersnek az amerikai elnökválasztási kampányban, és a Brexitre szavazó britek is leginkább saját elitjük ellen protestáltak. Ezen újfajta kritika elemzésekor a közgazdász- és a szociológusszakma két, logikailag is összekapcsolódó kulcsfogalmat használ: az egyik a korrupció, a másik a járadékvadászat. Ez utóbbi magyarázatra szorul.

A járadék olyan jövedelem, amely a szabad versenyben kialakulónál – a piac korlátozottsága miatt – magasabb. A piac korlátozottságának vannak természetbeni okai. Klasszikus példája ennek a korlátozott kínálatnak a mezőgazdasági termőföld: mindaddig, amíg a növénytermesztés volt a gazdaság központi tevékenysége, a termőföld volt a legfontosabb járadékforrás. Újabban e szerepet az ingatlanok vették át. Aki London, New York, Moszkva vagy Sanghaj belvárosában örököl lakást, minden erőfeszítés nélkül milliomos lesz. Az efféle járadékból az is részesül, akit a természet különleges adottságokkal áldott meg – például világklasszis operaénekes, élsportoló vagy akár szupermenedzser. Az így szerzett, a piacon elkérhetőnél magasabb jövedelmet nevezzük természetből fakadó szűkösségi járadéknak.

A nyugati típusú piacgazdaságokban sohasem érvényesült a tiszta verseny, s a verseny korlátai többnyire nem is természetből fakadóak. Erre először a nagy német szociológus, Max Weber (1864–1920) tudott mélyenszántó indoklást adni. Minden társadalomban szükségszerűen egymás mellett léteznek „zárt” és „nyílt” társadalmi formák. Ezek többnyire nem természetbeni adottságok, hanem társadalmilag konstruáltak. Zárt forma a család, de zárt forma a nemzetállam is.

A piacokat az államok is korlátozzák az innováció serkentése, illetve a minőségvédelem okából. Ezt nevezzük innovációs járadéknak. E folyamat lényege, hogy egy-egy vállalat – legalábbis időlegesen – olyan termékkel lépjen a piacra, amit más még nem tud gyártani. Ilyen a Google vagy a Facebook. Zárt formában működnek egyes szakmák is. Orvosi vagy ügyvédi pályán csak azok indulhatnak, akiknek ilyen diplomájuk van, miközben más szakmákban nyílt a verseny: étteremnyitáshoz nem kell szakácsdiploma.

Járadékot eredményezhetnek szociális megfontolások, illetve vállalkozók és munkavállalók közötti kollektív alkuk. Ezt nevezzük szolidaritási járadéknak. A szakszervezetek is járadékvadászatra szerveződnek, igyekeznek tagjaik számára a piacon kialakulónál magasabb béreket biztosítani. A szociális segély, a garantált minimális jövedelem is járadék, mivel meg nem keresett jövedelmet egészít ki.

Joseph Stiglitz amerikai közgazdász megkülönbözteti a járadék egy negyedik formáját is, a kizsákmányolási járadékot. Ez körülírható a maguknak monopolhelyzetet kivívó vállalatok vagy a kartellszerű megállapodások példájával. Vagy azzal, amikor politikai elitek az államhatalmat versenykorlátozásra használják, amivel maguk vagy klienseik számára „extraprofitot” szereznek. Úgy például, hogy a közbeszerzéseken akkor is nyertesek lesznek, ha nem ők teszik a legjobb ajánlatot. Míg a járadék előző három formáját (a járadék nagyságának függvényében) a társadalmak hajlamosak legitimként elfogadni, e negyedik forma legitimitása kérdéses.

Minden tőkés társadalomban létezik a járadékvadászat e négy formája. A járadékvadászatot többnyire akkor tekintjük gazdasági-politikai problémának, ha nem korrigálja vagy kiegészíti, hanem helyettesíti a piacon meghatározott béreket és profitokat. Itt kell szót ejtenünk a járadék és a korrupció viszonyáról. A korrupciót felfoghatjuk úgy is, mint a járadék egy sajátos esetét. Ha a járadékvadászat törvényileg tiltott jövedelmet állít elő (kenőpénz), azt korrupciónak nevezzük. De egy társadalom korruptnak minősíthet gyakorlatokat is, amelyeket törvények nem tiltanak: például amikor a kormányzatok klienseik érdekeinek megfelelően hoznak törvényeket. Olyan ez, mint az élsportból ismert dopping, s a büntetés is hasonló: azok, akiket a hatóságok vétkesnek találnak, eltiltást kapnak. De a többségről soha nem vagy csak évtizedekkel később derül ki, hogy csalt. Ahogy a dopping szerves része az élsportnak, úgy szerves része a korrupció is a kapitalista gazdaságnak. A küzdelem sohasem fog véget érni.

Első állításunk tehát az, hogy a járadék léte és a járadékok megszerzéséért folytatott egyéni közdelem elkerülhetetlen elemei a modern piacgazdaságnak. Az ebből származó jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket természetesnek kell tekintenünk mindaddig, amíg a járadékvadászat felül nem írja a piacon kialakuló jövedelmi viszonyokat.

A volt szocialista országokban a rendszerváltás hasonlóképpen történt, mint Nyugat-Európában, amikor a feudalizmust felváltotta a kapitalizmus. Akkor a régi rendszer privilegizált elitje, a földesurak próbálták átmenteni magukat azzal, hogy a tőkés életformát választották.

Az átalakulás első szakaszát az jellemezte, hogy a régi politikai elit megpróbálta magának privatizálni a kiemelkedően nagy nyereséget ígérő vállalatokat. De ugyanezt tette az új politikai elit is – saját vagy kliensei érdekében. Közép-Európában a régi politikai elitnek nem sikerült a politikai tőkét gazdasági tőkére átváltania. Bulgáriában és Romániában az átmentési kísérlet már inkább sikeres volt, de a legsikeresebb Oroszországban, Ukrajnában és Közép-Ázsiában. Ami Oroszországot illeti: a valóban alulról jött milliárdosok közül sokan úgy jutottak vagyonhoz, hogy a Jelcin család pártfogolta őket az első milliárdok megszerzése idején. Kínában – az ország méretei miatt is – sok-sok milliárdos lett, közülük sokan a reform első évtizedében paraszti sorból gazdagodtak meg, ám köztük is nagy számban voltak pártfunkcionárius-gyermekek, vagy ahogyan őket Kínában nevezik, a „hercegecskék”.

A második szakasz jellegzetessége az, hogy a meggazdagodott oligarchák aránytalanul nagy politikai befolyásra tudtak szert tenni. A Nyugat történetében is volt ilyen időszak. Amerikában „rabló báróknak” nevezték azokat az első milliárdosokat, akik gazdagságuknak köszönhetően a törvényhozást is befolyásolni tudták. Oroszországban pedig azok lettek a leghatalmasabbak, akik az energia- és a bankszektor legprofitábilisabb cégeit szerezték meg maguknak. Ez is úgy történt, hogy az állam korlátozta a versenyt: a külföldieket jobbára rajthoz állni sem engedte.

Számos országban jól elkülöníthető az átalakulás harmadik szakasza: a magát többségi választással legitimáló, bár egyre inkább autokrata vezető leszámol az oligarchákkal. Ezt először Oroszországban lehetett megfigyelni. A Nagy Péter-i hagyományokat követve Putyin nem kívánt megtűrni maga mellett bojárokat: volt oligarcha, aki szibériai börtönbe került, mások külföldre menekültek. Kínában a pártvezetői és az államfői címet egyidejűleg viselő Hszi elnöknek 2012-ben ugyancsak egyik első dolga az volt, hogy leszámoljon azon politikai ellenfeleivel, akik egyszerre voltak nagy vagyonok tulajdonosai és (részben ennek alapján) magas állami és pártfunkciókra is aspiráltak. Ez a logikája a szemünk előtt zajló, szelektív kriminalizációnak, az újonnan meggazdagodott oligarchák ellen indított állami leszámolásnak Vietnamban, Ukrajnában, a közép-ázsiai köztársaságokban, sőt – számos jel szerint – Romániában is. Nem arról van szó, hogy a gazdasági elit tagjai egymással küzdenek, noha minden valószínűség szerint Putyin vagy Hszi elnök maguk is milliárdosok, még ha vagyonuk nagy részét családtagok és strómanok nevén tartják is nyilván. Ennél fontosabb, hogy az önkényuralmi rezsimeknek is szükségük van társadalmi legitimációra, és e funkciót a korrupció elleni harc kiválóan be tudja tölteni.

Ez tetszik az átlagembernek. Szórakoztatóan szélsőséges példája ennek, ami a közelmúltban Tádzsikisztánban történt, abban az országban, amelyet a Transparency International korrupciós listáján a 136. helyre rangsoroltak. Az országot 1992 óta irányító autokratikus vezető, Emomali Rahmon népszavazást rendelt el az alkotmány módosítása érdekében, ami lehetővé teszi, hogy a most 28 éves fia, Rusztam hamarosan átvegye az elnökséget, és ne kelljen megvárnia, hogy betöltse 30. születésnapját. A népszavazáson 97 százalékos volt a részvétel, megszavazták, amit az elnök javasolt. És most jön a találós kérdés: milyen pozíciót tölt be jelenleg ez a szépreményű fiatalember? Ő az antikorrupciós bizottság elnöke.

Második állításunk tehát az, hogy az átmenet korszakában a klasszikus kapitalizmus minden ismert járadékformája jelen van, de különösen jelentősek – s a jelek szerint növekvő súlyúak – a „kizsákmányolási járadéknak” nevezett formák. Ennek veszélye, hogy delegitimálják a posztszocialista rendszereket és alááshatják növekedési potenciáljukat.