Derűsajgás
„Nagy író, nagy magyar író” – mondta Kertész Imre ravatalánál Esterházy Péter egy szokatlanul forró tavaszi napon, és azt az intonációt nem felejtem el, amíg élek. Ahogy megismerkedésünk, egyetlen kézfogásunk idejét, helyét sem, és azt a három mondatot, amit a nevén kívül akkor nekem mondott.
Feszélyezetlen volt, és figyelmes, hiúság, önpozicionálgatás, taktika és fölényesség nélkül, nem kegyet gyakorolt, nem manipulált, nem osztott szentenciózus tanácsokat életről és irodalomról, nem kérdezte, hogy az épp friss könyvét (a Márk-változatot) olvastam-e már, nem is ajánlgatta, és nem kívánt a katonájává toborozni semmilyen Nagy Ügyben. Világklasszis az ajtófélfának dőlve.
Ontológiai derű – mondta egyszer róla Mészöly Miklós, a személyisége mellett az életművének is lehetett ez az origója. És ez kormos derű, nem önfeledt öröm. Derű, ami nem közönyös a fájdalom a veszteség iránt, mert éppen velük él szimbiózisban: derűsíny, derűgyötr, derűküszk. Esterházy prózája, derűje ettől volt megható is, noha alig értjük, alig tartjuk ma valamire ezt a szót. Több mint érzékeny – csak el kell olvasni A szív segédigéit vagy a Javított kiadást. Ő volt a legtökéletesebben megható író is, akit valaha olvastam. Nem rutinból megható, nem meghatásvadász. Ha van szappanszagú Isten, akkor adja, hogy legalább ebben a két ügyben ne legyek bukott diákja Esterházynak.
A lepasszolt figurák voltak számomra a legnagyobb hősei, misztikusok helyett inkább érzékeny szívű, de pokrócdurva balbekkek, akik nincsenek előnyben, hiába játszanának kivárásra, az idő ellenük dolgozik. Idő nincs, az a baj. Idő van. Nem végletekig komorrá rajzoltak, hanem kiszolgáltatottak, de nem teljességgel esélytelenek, mert nem is magában az esélytelenség talán a legnagyobb tragédia, hanem a be nem teljesült esély és az örökös készenlét. „A világ nagy és a megváltás a sarkon túl ólálkodik.” Gyanútlanok és bölcsek. Szelídek és faragatlanok. A piti élet is legnagyobb. Esterházy leggyakrabban az esendőséget, a védtelenséget láttatta meg, a szereplőben és olvasóban megmásíthatatlanul közöst. „Nem a győzelem, hanem a részvét a fontos.” Pábitel – ez az egyik ikercsillag, Hrabal kedves szava sajátjairól, a sors által felemelt és egyszerre térdre kényszerített emberekről. Esterházytól most a Semmi művészet utójátéka jut eszembe, a Görög Miki, aki mellől „eltűntek az angyalok és ott maradt egyedül a nagy képességeivel ez a szegény ember”.
Ez az arisztokratikus jelenség talán a legnagyobb plebejus írónk – írta Mándy Ivánról, és akkor ez az arisztokrata (ez ügyben is) a másik legnagyobb. Így lesz az EP nevű elbeszélőnek Goethe/Eckermann és Esti Kornél mellett Minarik Ede is az alteregója. Az a burleszkbús, burleszkderűs tekintet mint prózaszemlélet és világkövetkezmény. A Kell egy csapat! parancsolata EP számára egy szolidáris társadalmat jelentett. Azt mantráztuk a Kis Magyar Pornográfiából, hogy „az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban”, és mostuk kezeinket: itt van az esztétikum új sajátossága, a művészi autonómia foglalata. Közben meg az idézet – már az árnyékban – így folytatódik és vált előjelet: „Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben.” „Vanás” van, nem választás.
Esterházy Péter úgy mesélt el kataklizmákat és sorstragédiákat, hogy józan ésszel talán felfogható, szabad szemmel befogható darabokká (számozott mondatokká) bontotta szét őket. „A világ abszurditása nőtt meg, nem az a Beckett-féle, az a kozmikus, hanem ez a mindennapi, kicsi, a hétfők és keddek abszurditása” – írta szinte ars poeticaként, de ha a Godot-ra várva ideje „hétfő”, folytonhétfő, örökhétfő, akkor kozmikus és mindennapi abszurditás itt összeér. Kiszáradt fa álldogál akárhol, akármikor. A csillaghegyi grund tövében 1950 tavaszán, 1970 telén, 1989 őszén, 2016 nyarán. És nincs most ebben semmi ká-európázás.
Janis Joplin nevetése egy Mercedes Benz hátsó üléséről – azt volna jó elérni még, mondta: egyszerre rémületet és örömöt, szabadságot és reménytelenséget, komolyságot és komolytalanságot, ezeket az együttállásokat. Kozmikust és mindennapit. Nem az öröklétről beszélt ez a csoda, hanem arról, hogy milyen tartalékpadon ülni az elmúlás fennhatósága alatt. Leélni ránk szabott időt ránk szabott korszakban. Esterházy életműve a gyógyuló, hegesedő és elfertőződő sebeket mutatja meg: az elszivárgó mirelitéletünk mindennapjait. Tehát derűt és sajgást, csodát és csődöt. A vajszínű árnyalat kíméletlen illúzióját és soha el nem múló igézetét.
