Az előválasztások előéve

Hasonló tartalmú cikkeket a 168 Óra hetilap legújabb számában olvashat.

2021. december 27., 14:24

Szerző: Szentpéteri Nagy Richard

Ha ezt az írást a most búcsúzó 2021-es év summájával kezdenénk, aligha remélhetnénk sok olvasót hozzá. Az évértékelő összegzések a legjobb esetben is unalmasak, vagy többnyire semmitmondók. (Ezért is számítana érthetetlennek a miniszterelnök szokásos évadnyitó beszédének az a széles, élénk visszhangja, amelyet sem a szónok pozíciója, sem a szónoklat gyatra előadása, sem a beszéd giccses, öntömjénező jellege nem indokolna, ha nem a lassan direkt autokráciába forduló, tekintélyelvű magyar politikai rendszer adná hozzá a keretet.) A terjedelmi korlátok amúgy sem tennék lehetővé, hogy a magyar belpolitika teljes spektrumát átfogjuk. Ezért (is) az elmúló évnek csak a hatalom számára legfontosabb jellegzetességét emeljük ki – az ellenzék szemszögéből is.

A 2021-es év ugyanis – mint a legtöbb év a világtörténelem kezdete óta – átmeneti volt. Ha egy ideig még tartani fog a történelem, és megérjük a 2022-es évet, alighanem abból visszanézve kell majd értékelnünk a mostanit. Hiszen e búcsúzó esztendőt nem annyira a korábbi évek rutinjai működtették tovább, hanem inkább – nem túlzás – a következő évre való felkészülés előkészületei. Választások éve következik. Ez mindent meghatároz.

Sok hely van a világon, ahol a választás közömbös. Sok más helyen nagyobb jelentőségű. Magyarországon kötelező penzum. A világ modern autokráciái ugyanis – de még a legsötétebb diktatúrái is – többnyire rendeznek választásokat, mert ez felel meg a korszellemnek. A demokrácia látszatát fenn kell tartani. A négyévenkénti választást – legyen bár elcsalt, manipulált, nem szabad, félszabad vagy tisztességtelen – mindenképpen le kell bonyolítani. A választások igazolják a hatalmat, és a legdurvább zsarnokságnak is igazolásra van szüksége. Minden diktátor demokratának hívja magát; valamennyi önkényuralmi vezető a nép akaratára, bizalmára, szeretetére hivatkozik, amely választásokon nyilvánul meg. A demokrácia világkorát éljük, választani kell akkor is, ha nincs miből, nincs mire, és nincs miért se már vagy még.

Márpedig a demokráciát a választásnak nem a ténye, hanem a szabadsága határozza meg. Hazánkban a választások 2010 óta nem tiszták, és 2014 óta nem is szabadok. Mégis részt veszünk rajtuk. Mégis úgy teszünk, mintha azok volnának. Mert él bennünk a remény. Mert ugyan nem hiszünk a hatalmasságoknak, bizalom azért van bennünk. Abban, hogy legyőzzük a gonoszt. És mindig a másik oldal a gonosz – természetesen.

Nagy hitek élnek a magyar társadalomban. És nagy lesz a csalódás mindenképp. Százával ismerünk olyan polgárokat személyesen is, akik az egyik vagy a másik oldal győzelmében olyannyira reménykednek, minthogy az ellentétes oldalt olyan szörnyűnek, rettentőnek találják, hogy mindenképpen csalódottak lesznek, ha az általuk választott politikai oldal vereséget szenved. De személyes ismerőseink számának sokszorosa érez így e hazában. A politikai polarizáció az utóbbi években – Amerikához és néhány más országhoz hasonlóan – az extremitásig fokozódott. Nemhogy nem lesz olyan eredmény, amely mindenkinek megfelel, hanem a választók jelentős részének – az ország mintegy felének – mindenképpen reményvesztést hoz majd a választás, bármilyen eredménye lesz is, mert tragédiaként, nemzetárulásként, a személyes életek ellehetetlenüléseként fogja megélni a gyengébb szereplést.

Gondoljuk végig a lehetséges kimeneteleket. Nincs sok opció. Mindenképpen elégedetlenség, hatalmas, társadalmi méretű kudarcélmény, frusztráció – és valószínűleg bele nem törődés – lesz a vége. Nagy esélye van annak, hogy az elégedetlenség manifesztálódik; tömegek lesznek az utcán csalást kiáltva (talán joggal), és nyugtalankodva. Nem az egyik vagy a másik esetben lesz demonstrációsorozat, hanem valamennyi elképzelhető esetben. Mindenképpen rossz lesz az országnak, mert az ország egyik felének rossz lesz.

Persze a legnagyobb tétekben arra érdemes fogadni, hogy a jelenlegi politikai garnitúra győz. Óriási anyagi, befolyási, politikai, média- és adminisztratív előnye van riválisához képest. Alig ad esélyt a változásra. Mindenesetre nem áll szándékában kiengedni a hatalmat a kezéből. Hatalomban akar maradni a hatalomban maradás öröméért. És ez mindent megér neki. Mindent.

Volt már alkalmunk arról írni e hasábokon, mennyire jelentős a hatalom számára a hatalom megtartásának lehetősége. Mennyire ez mozgatja valamennyi lépését, még a nem politikai, nem releváns, ártatlan lépéseit is. A választások megnyerése a legfőbb cél annak érdekében, hogy a hatalom tovább tartson. Nincs olyan ár, amelyet e cél érdekében ne fizetne vagy fizettetne meg. Nincs gátlás, amely a harcot korlátozná. Nincs megfontolás, amely a képet árnyalná. Nincs gondolat, mely ne e körül forogna. Nincs tett – nincs is kormányzás –, csak propaganda, áltevékenység, pótcselekvés, átverés, rablás és hazugság, a pénz és a hatalom élvezete, és az állandóan remegő számítás van a folytatás professzionális megszervezéséért.

Ezt tudjuk. Ám valamiképpen ezt az ellenzéknek is tudnia kellene – hiszen a rendszer ellenzékének nevezi magát –, hogy felkészülten vegye fel a küzdelmet a gonosszal szemben. Talán tudja is. Bár nem látszik rajta.
Ha azt kérdeznénk magunktól, mit tett a hazai rendszerellenzék a most búcsúzó évben annak érdekében, hogy jövőre sikert érjen el, akkor – teljesen egyértelműen – egy (és csak egy) választ adhatunk: lebonyolított egy ellenzéki előválasztást. Lássuk, mit tett még. Hiába nézzük. Semmit.

A kívánatos ellenzéki összefogás már korábban létrejött. Sokkal – egy teljes évtizeddel – később, mint kellett volna, de 2021-ben már nem volt kérdés a közös indulás a majdani választásokon. 2021-ben már nem az egység létrehozása, fenntartása és felmutatása volt a feladat, hanem a jövő évi győzelem megszervezése. Alig akad elemző – de olyan honfitársunk is csak elvétve –, aki azt állítaná, hogy az ellenzéki előválasztás nem ezt a célt szolgálta. Egyedül vagyunk, amikor azt mondjuk (aminthogy többször elmondhattuk e lapokon), hogy – fájdalom – nem.

Meggyőződésünk szerint az előválasztás felesleges testedzés volt a nagy versenyre: próbának nem nevezhető, előmérkőzésnek nem tartható gyenge társasjáték az ellenzéki közvélemény korai megmozgatására és elszórakoztatására. Rengeteg pénzt emésztett fel. Nagy energiákat mozgósított és kötött le. Emberi erőforrásokat használt ki és fárasztott el. Eredményeképpen megtudhattuk, hogy kik indulhatnak (többnyire kevés eséllyel) az országgyűlési mandátumok kicsivel több mint a feléért.

A mandátumok másik felére aspirálók névsora az annyiszor bírált módon, „füstös hátsó szobákban”, kicsinyes paktumok során, szegényes alkuk következményeként, a választók megkerülésével, megkérdezésük nélkül, szánalmas pártérdekek mentén dől el, és a lista az év vége felé közeledve, lapzártakor még nem ismert. E sorok írásakor a „tárgyalás” még tart.

Pedig a listán biztos bejutók is lesznek szép számmal. Olyanok, akik ha esik, ha fúj, mindenképpen mandátumhoz jutnak, bármilyen eredményt hozzanak is a választások. Róluk az ellenzéki pártok nem kérdeznek meg senkit. Legkevésbé a választóikat. A választók készen kapják majd a listát. A fontosabb, a biztos befutó helyekről, az ingyenmandátumokról a sokat hivatkozott ellenzéki közvélemény nem dönthet. A választóknak csak a kétséges sorsú egyéni jelöltek előkiválasztásának egy körében juthatott szerep, a lényegesebb döntésekben nem.

Mindenesetre e választók arra voltak kérve, hogy örüljenek. Pártjaiktól – melyek fele (a hatból három) gyakorlatilag nem létezik – ajándékot kaptak, melyért cserébe lelkesedést adtak – októberben, fél évvel a majdani választások előtt –, de bele is fáradtak a buzgalomba rendesen. (Pedig most aláírásokat kell gyűjteniük egy olyan népszavazáshoz, amelyet a hatalom aligha enged majd a választások előtt vagy alatt – a választások napján – lebonyolítani.)

Az előválasztások megrendezése előtt – mint emlékezhetünk – az ellenzék kizárólag az előválasztások megszervezésének előkészítésével foglalkozott. Hónapokra kivonta magát a politikai munkából – miközben a világ elhaladt mellette –, mert minden energiáját lekötötte a politizálásnál fontosabbnak hazudott feladat, az előválasztásokra való felkészülés. Anyagi, infrastrukturális, emberi erőforrási és szellemi értelemben egyaránt. Aztán jött maga a nagy esemény, majd az esemény utáni semmi. Így telt eddig az év az ellenzék – és közvéleménye – számára.

Most már, hogy szinte eltelt, az ellenzéki tábor újból mozgósít és szervezkedik, versenyt futva az idővel. Mást nem tehet. Mert a nemzeti együttműködés rendszerének legnagyobb csodájára valami esélye mégiscsak van arra, hogy ezúttal – kivételesen – esetleg nyerjen. Ennek oka nem a saját rátermettségében, hanem a kormányoldal meglepő hibáiban van. De van. Ezért végre az ellenzéknek is az elsőrangú politikai feladatra kellene koncentrálnia, hogy megragadhassa az esélyt.

A DK-s kvízmester olyat olvasott – épp ezen az oldalon –, ami nem volt ínyére való. Mit tesz ilyenkor egy európai értelemben vett demokrata? Polemizál? Érvel? Netán vitatkozik? Ugyan! Kiátkoz! Nem a véletlen műve, ha emlékeztet valamire ez a kommunikáció.

Márki-Zay Péter antiszemita – efelől kétségünk se legyen. Nem azért, mert listázni akarja, vagy nyilvántartja a Fideszben ülő zsidókat. Dehogy akarja. Nem vonjuk kétségbe az őszinteségét: ami a szívén, az a száján. És épp az a baj, ami a szívében, vagy az agyában van.