Akikkel nem lehet

Ami azt illeti, az április 3-i kudarcot követően nagyobb választói elégedetlenséggel számoltam ellenzéki oldalról. Persze, adódik a kérdés, hogyan is tudtam volna ezt tulajdonképpen mérni, komolyabb kutatás nélkül letapogatni. Nyilván a Facebook-zaj most is nagy, akik mindig megmondják, azok most is aktívabbak, és akik tizenkét éven át sem reflektáltak elméleti és gyakorlati következetlenségükre, azok ezután sem fognak. Így fogadjuk el őket, és így nem szeretjük csipetcsapataikat.

Az önreflexiós kapacitás nem egyszerűen kognitív kérdés, érzelmileg is meg kell azt alapozni. Anélkül, hogy politikai pszichoterápia felé fennénk az irányt, megállapíthatjuk: mind valóság-feldolgozási, mind az érzelmi lehetőség-tartományok tekintetében komoly szűkösségek vannak bizonyos – tehát messze nem általánosítok – politikusi, tehát cselekvő és gyakorlatorientált (tanácsadói, elemzői és odamondogatói) ellenzéki körökben. Akik szakértőként voltak nagyon hangosak, hogy miért lehet MZP-vel nyerni, hogy miért csak így meg úgy lehet, és akik más téma esetében is nagyon hasonló intenzitással képesek megalapozatlan állításokat tenni, szóval azok valahogy most inkább csendesek. De kevéssé amiatt van ez, mert épp kognitív rugalmasságuk fejlesztésén dolgoznak, hanem sokkal inkább csak az újabb pillanatot várják, amikor megint hangosak lehetnek. És hangosak is lesznek, de már nem hallatszanak, és egyébként is, tévedéseiket leüvölteni nem lehet.

Visszatérve az elégedetlenségre, az első választás utáni támogatottsági mérések mutatják majd meg, mekkora is a kritika az ellenzék irányába. Nem kockáztatok nagyot akkor, ha komoly kihívást fog jelenteni a szavazat-megtartó képesség megőrzése – már akinek persze vannak szavazói. Azok lesznek csak igazán az első felismerések. Akkor jön el az a pillanat, mint amikor a megvert ember (ellenzéki közeg) megérkezik abba az állapotba, hogy már túl van az első sokkon, amit a bántalmazás traumája okozott, és a műtét után fájni kezdenek a sérülései. Ez a fájdalom viszont feltámasztja, és mozgásba hozza ismét a traumát. Az, hogy benne maradunk-e vagy sem, az attól függ milyen belső tartással és szabadságvággyal kívánunk vagy tudunk élni.

Ezt a kilépést első körben nem lehet elvárni az ellenzéki politikusok egy jelentős részétől, ehhez idő kell. Az olyan típusú tanácsadóktól és sértett politikusi NER-árváktól meg főleg nem, akik újra és újra használt én-árukkal házalnak az aktuális ellenzéki reménység mellett. Megszámlálhatatlannak tetsző párt mellett bukkantak már fel, az ismert módon szivárogtatják a kamut a sajtónak, privát(nak gondolt) csoportokban tolják a dezinformációt, és néha már előre elköltik azt a pénzt, amit egy kormányváltástól reméltek. Amit persze az a hős vezényel le, akire akkor éppen tesznek. Ennek érdekében akár saját magukra is rádolgoznak, legalábbis múltjukra mindenképpen szellősen emlékeznek. Mert ők persze mindig csak áldozatok voltak, soha sem tehetségtelenek. Sőt, ők aztán igazán csak a rugalmasok, hiszen képesek elveiket az aktuális célzott és megrendelői lehetőségekkel fellépő kormány- és pozíció-váltóhoz igazítani.

Ennek jegyében egy szépen gondozott felhő vonul az ellenzéki hegemónia-küzdelem sok napsugarat át nem engedő egén évek óta. A felhő felbukkant 2010 után az LMP környékén, ott azonban elvi ellenállásba ütközött. Ugyanis nem csak a Google, hanem az ember is bír memóriával. Gond egy szál se, itt az Együtt, már a nevében is benne van, hogy „újra együtt, úgy, mint rég”. Ezt követte az Együtt-Párbeszéd „levelezőlistája”, de mivel 2018-ban látszott, hogy a külön induló Együtt nem fog bejutni, így a felhőn ülők szemében Karácsony Gergely egyik napról a másikra meg is újította az MSZP-t. 2022-ben ez a várakozás-koalíció végül MZP-ben érte el újabb – tartunk tőle, nem végső – állomását.

A felhőn ott ültek azok a sértett fideszesek is, akik lényegében az utolsó, anyagilag értelmezhető pillanatig hajlongtak az Alaptörvénynek, ültek intézmények élén, voltak büszkék velük érthetetlen okokból készülő interjúkban arra, hogy ők „még ekkor is, meg akkor is a Fideszre szavaztak, de most már elég”. És ott voltak azok, akiknek egyetlen teljesítményük az volt, hogy beléptek, majd kiléptek egy pártból, és ezt ki is írták a Facebookra.

A DK és a Jobbik már ideje korán felismerte, hogy nem ez a felhő és köreik adják legitimációjukat. A Momentum is kezdi ezt belátni, ha csak Donáth Anna kritikai megszólalására gondolunk, viszont ott akadna még egy kis nyilvános szabadbölcsészet az MZP-re vonatkozó előválasztási döntésükre vonatkozólag. Mindenesetre, ha nem is egyforma mértékben, de előbbiek társadalmi beágyazottságra tettek szert.

Sok tanulsága van 2022. április 3-nak. Az egyik, hogy nem az önépítgetésben, a sértettségben és a részleges múltfeldogozásban utazó, mindig újra és újra felbukkanó politikusi-szakértői körtől kell bárkinek is várnia saját identitásának megerősítését. Előbbiek nem is tudják megadni azt senkinek, hiszen ők sem tudják kivel vannak, és hányadán állnak saját magukkal.

Nekik a cél lett a minden, az identitás pedig a semmi.

Szerző:
Böcskei Balázs, politikai elemző, az IDEA Intézet kutatási igazatója