A kereszténység védőbástyája

Orbán Viktor tudja a legjobban, micsoda képtelenség, hogy a KDNP „nagy, jelentős és befolyásos párt a magyar közéletben”, mégis tovább fokozza az abszurditást, és cinikusan hozzáteszi: „Ha valaki, akkor önök elmondhatják, hogy ha nagynak látszanak, az azért van, mert óriások vállán állnak.” Ez a szemérmetlen hízelgés az egykori, a világháború utáni kereszténydemokratákra utal; mintha bizony az ő szellemi utódaikat kellene látnunk ebben a mai társaságban. De hát micsoda blaszfémia a néhai keresztényszocialista Barankovics Istvánhoz mérni mondjuk egy Semjént? Vagy azt mondani, hogy „illő európai összefüggésben köszönteni és az európai horizonton elhelyezni” azokat a politikai kreatúrákat, akiknek semmi közük nincs Európa valódi kereszténydemokrata konzervatívjaihoz.

A KDNP választmányi ülésén Orbán alighanem beérhette volna egy protokolláris köszöntővel. Ám csakhamar kiderült, hogy beszéde valójában nem a koalíciós partnerré „fejlesztett” vazallus alakulat dicsőítéséről szól. Hanem az orbánizmus hatalmi koncepciójáról, enyhén szólva unortodox demokráciafelfogásáról meg arról a lankadatlan igyekezetről, amellyel a kormánypárt vezéreként már jó ideje úgy beszél, mint ha ő volna az európai kereszténység utolsó védőbástyája.

Amikor gátlástalanul leszögezi, hogy „kereszténydemokrata szellemiségben kormányzunk minden magyar ember érdekében”, akkor ezzel mindjárt nevére is veszi a hitelvű politikát – és azonmód megtalálja, miként kapcsolja hozzá a rezsim mindennapi gyakorlatához. „Beszéljünk egyenesen: egy liberális demokrácia nem lett volna képes arra, hogy nekimenjen a rezsiszámláknak, hogy segítő kezet nyújtson a devizahitelesek százezreinek, hogy megadóztassa a multikat, a nagy energiaszolgáltatókat és bankokat.” Aztán a győzelmi jelentésben felsorolja még az adórendszer és a segélyezés újjászervezését, valamint a családi támogatásokat; szerinte „ezért kell kereszténydemokrata kormányzás Magyarországnak” – s persze mindennek érdekében kell nekimenni a liberális demokráciának is. Eszmefuttatása azonban legalább két szempontból nyilvánvalóan hamis.

Egyrészt megismétli az elhíresült tusnádi monológjában is elkövetett célzatos csúsztatást; még ott keverte össze szándékosan a liberális demokrácia fogalmát a liberalizmussal mint politikai irányzattal. Másrészt, amikor Orbán azt állítja, hogy mindaz, amit ő a közjó szolgálatában végbevitt, a liberális demokrácia keretei között nem lett volna lehetséges, akkor persze bizonyos értelemben helyénvaló, amit mond.

Mert kétségtelen: egyetlen európai demokráciában sem vette a bátorságot senki, hogy az energiahordozók mintegy húszszázalékos, az utóbbi időben folyamatos világpiaci áresését úgy állítsa be polgárai előtt, mint a kormány kitartó „rezsiháborújának” eredményét. És sehol sem sikerült volna elterelni a közfigyelmet arról a tényről, hogy a devizahitelek törlesztőrészleteinek drasztikus emelkedését a nemzeti valutát éveken át leértékelő, csapnivaló kormányzati gazdaságpolitika okozta. Arról pedig, hogy az így kialakult helyzetért egy visszamenőleges hatályú törvénnyel kizárólag a bankokat tegyék felelőssé, máshol már csak azért sem lehetne szó, mert egy ilyen „megoldás” visszaveti a vállalkozások számára nélkülözhetetlen hitelezést. Ami meg a különadókat illeti, a liberális demokráciák nemcsak a jogbiztonságot tartják tiszteletben, de azt is tudják, hogy a multikra rótt extra sarcokat végső soron a fogyasztók fizetik meg – vagyis ez a kormányzati manőver őket csapná be. A segélyezés megváltoztatásáról már beszélni sem érdemes; a magyar vircsaft ezen a téren szakította szét legdurvábban a szociális hálót – a liberális demokrácia ezt sem engedte meg sehol a kormány számára.

Orbán farizeuskodása persze eszmei síkon sem ismer határokat. Miután felrója, hogy a „liberális szekta főpapjai egyre hangosabban követelik kiközösítésünket”, válaszul nekimegy az úgynevezett politikai korrektségnek, amely az ő értelmezésében csupán az „elvont elvek és absztrakt okoskodások” dogmarendszere, és „megfoszt bennünket az őszinte, innovatív gondolkodástól”, no meg attól is, hogy a kereszténydemokrácia klasszikusai, Robert Schuman és Konrad Adenauer nyomán „a demokráciáról keresztényként gondolkodjunk”.

Márpedig ez egyszerűen nem igaz. A demokráciáról éppen az a magyar miniszterelnök nem gondolkodik keresztényként, akinek fogalma sincs a toleranciáról, a szociális érzékenységről, a méltányosságról, az egyéni és közösségi szabadság garanciáiról – vagyis mindarról, amit a mai Európában feltétlen tiszteletben tartanak.

Nem utolsósorban éppen azok a kereszténydemokraták, akik megannyi fórumon Orbántól kérik számon, hogy „innovatív gondolkodása” naponta csúfolja meg eszményeiket.