A görög választás tanulságai

Először is látni kell, hogy az unió vezető politikusai elszakadtak a gazdasági valóságtól. Az Unió szavak szintjén hosszú távú vízióként Szociális Európát hirdet, fenntarthatóságot, illetve a humán tőkébe befektető, tudásalapú versenyképességet a Lisszaboni Stratégia/Európa2020 programok keretében.

Mindezek azonban nem csak üres blablának, hanem kifejezetten bosszantó hazugságoknak tűnnek azon polgárok számára, akik ehelyett szociális megszorításokat kapnak a nyakukba: közalkalmazotti elbocsájtásokat, a szakszervezeti jogosultságok csökkentését, az ágazati bérmegállapodások megszüntetését , elinflálódó minimálbért, megvágott nyugdíjakat, kivéreztetett oktatást, széteső kórházakat, újabb és újabb adókat.

Az Uniót irányító elit látványosan szembemegy a közösség deklarált alapelveivel, és a megszorítások politikájának élére állt. Az mégsem mehet, hogy miközben az Unió nem fogja meg a gazdagok és a nagyvállalatok offshore-ba rejtett adózatlan jövedelmeit, a hadiipari komplexum forráselvonó korrupcióját, látványosan elfogadja a tagállamok foglyul ejtetett korrupt politikai elitjét, kimenti az ezeket finanszírozó bankokat, miközben az ennek következtében kialakuló adósságot a kisemberekkel fizetteti meg.

A megszorítások politikája társadalmilag igazságtalan, és felmérések szerint szinte minden tagállamban elidegenítette a többséget az Uniótól. Közgazdaságilag pedig kontraproduktív, a humán tőkébe való befektetés tekintetében globálisan egyre kevésbé versenyképes Európai Uniót eredményez. A görög OXI (NEM) az uniós polgárok immunreakciója, amely remélhetőleg képes lesz magát az Uniót is visszarángatni távlati céljaihoz.

De forradalmat hozott a görög válság a globális közgazdasági gondolkodásban is. Most először állt ki és foglalt állást a globális közgazdasági elit meghatározó része a megszorítás ideológiájával szemben.

Olyan Nobel-díjasok adtak közre cikkeket a világsajtóban a görög kormány mellett, mint Joseph Stiglitz és Paul Krugman. A megszorítások ellen érvelt hosszan a szintén Nobel-díjas Amartya Sen, a brit jegybank elnöke, Mark Carney, valamint Thomas Piketty, James K. Galbraith, Jeffrey Sachs. A megszorítások értelmetlenségét és az Európai Unió felelősségét mutatta be cikkeiben az eurozóna elméletének három közgazdasági nagyágyúja: Charles Wyplosz, Barry Eichengreen és Paul de Grauwe is. És akkor még nem említettük magát az IMF-et is, aki kénytelen volt bevallani, hogy a megszorító politika értelmetlen, a görög problémára részleges adósság elengedés nélkül nincs megoldás, illetve hogy ő maga hazudott a görögökkel folytatott tárgyalások során. Óriási sokk ez a világ közgazdasági közvitáiban.

Világossá vált, hogy mint minden tudomány, így a közgazdaságtan is sokszínű. Soha többé nem lehet már eladni azt a hamis beállítást, hogy válságba jutott országokban a megszorítás politikája lenne „a” közgazdaságtanilag helyes, a felelősségteljes, a szakmai megoldás. A megszorítások mechanizmusa a termelékenységbe, a humán tőkébe történő befektetések elmaradása, a gazdasági kereslet zuhanása. Eredménye pedig az életszínvonal esése, a munkanélküliség drámai emelkedése, az adósságállomány gyors növekedése és kezelhetetlenné válása nem csak Görögországban, hanem szerte az eurózónában.

Szintén tanulságokkal jár a Sziriza sikere az európai baloldal számára. Eldőlt, hogy válságba jutott főáramú európai szociáldemokrácia nem belülről, hanem kívülről fog megújulni. Az elmúlt eseménydús félév során a szocdem pártok gyakorlatilag mintha nem léteztek volna. Eleve nem sok helyen kormányoznak, ahol azonban mégis, ott nem tudtak mit kezdeni a görög kihívással. A Gabrielek, a Kazimirek megkülönböztethetetlenek voltak a Junckerektől és a Schäublektől. Egyhangúlag a megszorítások élharcosaiként léptek fel. Ha nem ismerik fel, hogy nem nyújtanak azonosítható alternatívát, akkor sorsuk ugyanaz lesz, mint görög társuknak, a Paszoknak, amely gyakorlatilag megsemmisült. Az európai szociáldemokrácia vitáiban paszokifikációnak is hívják már ezt a jelenséget. Sajnálatos módon a benchmarkként szolgálni képes, erőteljes és tartalmas skandináv szociáldemokrata mozgalmak pedig az eurozónán kívül vannak.

A baloldal megújítása látványosan a főáramú szociáldemokrata pártokon kívül történik. Legsikeresebb példa erre természetesen a Sziriza és a spanyol Podemos, de igen megerősödtek az ír, horvát, szlovén, francia, brit és egyéb más rokon anti-establishment mozgalmak is.

Ahogy Magyarországon, úgy Görögországban sem működött az a törekvés, hogy az IGEN pártiak a neoliberalizmus, a megszorítások ideológiájával igyekeztek azonosítani az európaiságot, az Európai Uniót. Az sem működik, amikor a megszorító politika károsultjainak képviseletét demagógnak, populistának, szélsőségesnek állítják be. Mindezt ma már csak kevesen hiszik el. A Sziriza hívei ugyan úgy szeretik Európát, mint az ellentábor, de nem gondolják, hogy az csak a jelen formájában létezhet. A görög NEM pártiak ugyanúgy európainak érezték magukat, és autentikusabbak voltak az Unió deklarált céljai, az érdemi demokrácia, egy igazságos és szociális Európa szempontjából.

A polgárok feje felett döntéseket hozó, technokrata szakpolitikai, funkcionalistának csúfolt Európa kora lejárt. A magát politikai EUnuchnak ábrázoló, depolitizált, bürokratikus, konfliktusmentes, átláthatatlan, az érdemi politikai küzdelmeket tagállami szintre szorító Európai Unió már nincs többé. A görög válsággal megszületett az, amit sokan régen szerettünk volna látni: az európai démosz, az európai politika.

Zajosabb, konfliktusosabb, mint gondoltuk volna. De örüljünk neki. Ezt akartuk fél évszázada.