A bizonyítvány elmagyarázása
A 2022-es magyarországi parlamenti választások eredményeinek értékelése olyan elemzést igényel, amelyet könnyebb elmagyarázni, mint megérteni, úgyhogy az olvasó nehezebb helyzetben van, mint a szerző. Ezért akár elnézést is kérhetnénk, ha lenne közünk e probléma okaihoz. Ám azokhoz nemhogy nincs közünk, de egyenesen érthetetlennek ítéljük, hogy miért nem értette meg őket a politikai osztály jelentős része az elmúlt években.
Mindenesetre a magunk részéről a fejleményeknek három okozóját látjuk: a politikai rendszert, az előválasztásokat és a háborút. Ezek egyenként is elég súlyosak ahhoz, hogy a választások eredményét megindokolják, összességükben azonban a Fidesz-győzelem mértékére is magyarázatot adnak.
Az első tényező a politikai rendszer sajátossága. A rendszer nevén nagy vita folyik, amely időnként élvezetes vagy inspiráló is lehet, de nem az elnevezés a lényeg, hanem – mint e hasábokon korábban elmondhattuk – a szisztéma leírása, amely mára viszonylag fejlett állapotba került a kortárs politikaelméletben, ennek ellenére a struktúra mindennapi működése még mindig sok meglepetést okoz. Mindazonáltal az ilyen rezsimek állandóan mozognak-fejlődnek, és rendszerint mire megértjük egyik állapotukat, addigra alkalmasint egy másik stációban találjuk magunkat.
A nekünk jutott magyarországi változat mindenesetre a demokráciából indult, és a diktatúra felé tart; az út egyenes és következetes, gyors és kíméletlen, és jól tesszük, ha nem azt vizsgáljuk, vajon eljutott-e már a végstádiumba, hanem azt jelentjük ki, hogy – a kiindulási ponttól messzire kerülvén – demokráciának már nem nevezhető. Ezzel együtt időről időre rendez választásokat, de e választások sem szabadoknak, sem tisztáknak nem nevezhetők, azon egyszerű oknál fogva, hogy céljuk nem a verseny biztosítása, hanem a rendszer legitimitásának megszerzése, és ezt mindig el is érik.
Ha egy politikai szisztémának a periodikus választásokkal nem demokratikus, hanem rendszerigazoló, hatalmi céljai vannak, akkor az eszközeit és erőforrásait e célok elérésére mozgósítja. Ilyen körülmények között a választások puszta díszfalak a patyomkin-díszletek sorában, és nem arra vannak, hogy a kormányzás irányát meghatározzák, hanem arra, hogy az uralmat igazolják.
Így aztán az ilyen rendszerek nem szoktak választásokon megbukni. Ellenzéki érzelmű megmondóembereknek üzenhetjük, hogy a sajátosság nem a választási rendszerben van (a választási rendszer ugyanis éppúgy a hatalom fennmaradását szolgálja, mint a többi alrendszer), hanem a politikai rendszer egészében, beleértve természetesen a választási rendszert is (de a pártrendszert, a kormányzati rendszert, a közjogi berendezkedést, a médiastruktúrát, a tudomány- és a kultúrpolitikát, a gazdaságirányítást és az egész állami és nem állami szférát).
Természetesen a választási rendszer is borzalmas (versenykorlátozó, szabadsághiányos, igazságtalan, aránytalan, torzító, méltánytalan, unfair és bornírt), de ez egyrészt csak a kisebbik része a problémának, másrészt ez a választási szisztéma ezúttal akár még előnyére is válhatott volna az ellenzéknek (éppúgy, mint 2018-ban, és nem úgy, mint 2014-ben).
Hiszen az a körülmény, hogy ezúttal valóban kínálkozott némi esély a hatalom választások útján való elkergetésére, mindenekelőtt annak volt köszönhető, hogy a jelentősebb és a kevésbé jelentős ellenzéki pártok végre valahára megvalósult összefogása lehetővé tette – a pártrendszer megváltozásából adódóan – a választási rendszer sajátosságainak módszeres kihasználhatóságát, de az ellenzék ezzel nemhogy nem élt, de egyenesen tönkre vágta a maga esélyét. Ennek eszköze az előválasztás volt.
Az ellenzéki összefogásra ugyanis nemhogy nem a választási rendszer anomáliáinak kiküszöbölése érdekében volt szükség, hanem a politikai rendszer miatt, azaz éppen a választási rendszer lehetőségeinek kiaknázása céljából, és a politikai rendszer – így kell mondanunk – rendszervolta miatt, vagyis azért, mert rendszerként viselkedik, s ekként csak teljes társadalmi összefogással, a rezsim ellenségeinek összehangolt, kiszámított, végiggondolt, következetesen végigvitt, egységes fellépésével váltható le, és ennek az összefogásnak – függetlenül a választási rendszertől – természetesen a választásokon is meg kell nyilvánulnia.
Eme együttműködésnek – akkor még a Jobbik nélkül – 2014-ben is meg kellet volna valósulnia. Aztán – mivel a Jobbik 2017-re már egyértelműen balra állt a Fidesztől – 2018-ban még szélesebb alapokon kellett volna megvalósulnia. Impotens és inkompetens ellenzéki pártjaink számára azonban végül csak egy akceptálhatatlan, bűnös akció nyomán, 2019-e esett le a tantusz, de mivel végre leesett, az összefogás megvalósult.
Csakhogy néhány felelőtlen, őrült elme éppen az egyetlen esély, az együttműködés teljessé válása idején vetette fel az úgynevezett előválasztások félkegyelmű ideáját, amely csak arra látszott alkalmasnak, hogy a végre megszületett összefogást legyengítse. Ennek ellenére az ötletet a teljes ellenzéki tábor egyöntetű lelkesedéssel, egyhangúlag felkarolta, és szinte ájult rajongással, ellenzéki médiaováció mellett, kétségek és kételyek nélkül támogatta.
Ennek következtében az ellenzéki politizálás az elmúlt években – fél éven át tartó, szánalmas budapesti kipróbálás után – kizárólag arra a célra irányult, hogy a szerencsétlen előválasztások intézményrendszerét felállítsa, infrastruktúráját biztosítsa, és anyagi forrásait előteremtse, majd a voksolást néhány turbulens hét alatt hatalmas energiákkal lebonyolítsa, és azután ne csináljon semmit. Pártjaink ezúttal végre valóban teljes politikai összefogást valósítottak meg, csakhogy ezt az erőt az előválasztások megszervezésére, és nem a választásokra való felkészülésre vagy a kampányra mozgósították, és ezzel el is végezték mindazt a fáradságos munkát, amit ebben a kormányzati ciklusban készek voltak elvégezni.
E sorok írója az első pillanattól bírálta az ideát, strukturált ellenérveinek e hasábokon is hangot adva, tizenkétrészes cikksorozatban – érvet érvre építve – mutatta ki az intézmény hibáit, gyengeségeit és elkerülhetetlen veszélyeit – mindhiába. Ma, az ellenzéki kudarc egyértelmű megnyilvánulása után néhány honfitársunk az egykori bírálat egy-két elemét talán hajlamos magáévá tenni, de a hiba teljességének és végzetességének felismeréséig nem jut el.
Összességében megállapíthatjuk, hogy az ellenzéki politikai közeg sajnálatosan nem képes és alkalmas – intellektuális állapota, továbbá a belátási képesség, a tisztánlátás és a politikai érzék hánya miatt – a probléma felismerésére, pláne megértésére, és ezt tudomásul kell vennünk.
Ha azonban mindez nem lett volna elég, a szomszédunkban kirobbant rettenetes háború elintézte a magyarországi választásokat is azzal, hogy szörnyű voltában a rosszak segítségére sietett, olyan ördögi, álságos, gyűlöletes, szemenszedetten hazug és kifordított argumentációval kínálva meg a hatalmat, amellyel szabad és tiszta választásokon, fair politikai verseny szabályai között sem lehetett volna felvenni a politikai küzdelmet. Legfeljebb morális alapról. Az ellenzék ezt az alapot választotta. És veszített. Ebben az országban: nem véletlenül.
Végül a kudarcot csak tetézte, hogy az erkölcstelen alapállás megkísértette az ellenzéki táborokat is, de erről most ne kívánjunk szólni. Így is elég bonyodalom van a politikai rendszer alján. Honfitársaink százezrei csalódtak annyira, hogy jövőjüket át kelljen gondolniuk. Annyian vannak, hogy az már a hatalom számára is aggasztó lehet. Ilyen helyzetben csak egyfajta rendszerkonszolidáció következhetik most, de egyelőre nem fog következni. Úgyhogy – akkor hát – ne is beszéljünk róla.