Tripla szaltó védőháló nélkül

A Vándorszínészek a Szeressétek Ódor Emíliát óta az első olyan filmje, amely a 19. században játszódik. A kornak még sincs igazán jelentősége, bár a Borostyán nevű színészről kiderül, hogy ő valójában Petőfi.

Kiderül? Miből?

A film vége felé elhangzik, hogy a Borostyán nem túl jó név egy színésznek. Megkérdezik tőle az igazi nevét. Petrovics, mondja, és mészáros az apám.

Tudja, hány Petrovics volt annak idején az országban, és hánynak volt mészáros az apja? De visszatérve a kortalanságra: alapvetően az izgat, miként vagyunk egymással, mi történik köztünk. Ezzel együtt persze voltak filmjeim, amelyekben volt a kornak jelentősége. Például az 1919-ben játszódó Herkulesfürdői emlék utolsó mondata így hangzott: „Lehet, hogy hiába volt az egész?” Ez tulajdonképpen üzenet volt a kommunista mozgalomnak, az egész akkori korszaknak (a film 1976-ban készült – A szerk.). Az „’56-os” Szerencsés Dániel is arról szól, hogy ez az én hazám, nem tudok innen elmenni. Imádok saját világokat teremteni, egyfajta áttétellel és nem tapadósan beszélni a mai helyzetről. Például egy másik korban helyezem el a történetet. A Vándorszínészekben alig stimmel valami. Az a szekér, amellyel járják az országot, soha nem létezett Magyarországon, egy amerikai szekérről koppintotta le a két látványtervező, Verebes Zoltán és Varga Judit. Most ebben a közegben meséltem el, hogy mit gondolok az emberi viszonyokról, mik a vágyaim, és valamiféle hitet próbálok adni ebben a nem túl hites világban. Annak a hitét, hogy érdemes együtt maradni mindenen keresztül, érdemes megvalósítani azt az álmot, hogy valamit adjunk az embereknek. Ha idáig el tud jutni egy film, és nem egy „történelmi filmet” néznek az emberek, akkor, azt hiszem, nyertem.

A vándorkomédiások, a csepűrágók régi kedvencei a mozinak. Chaplin, Fellini, Bergman, Mitta és még sorolhatnánk. És ebben a filmjében is ott vannak az ön állandó témái: egymásrautaltság, álmodozás, árulás, menekülés.

Ha ez lejön a vászonról, boldog vagyok, mert ezek a dolgok indítottak el, hogy filmet csináljak. Elmesélni, hogy mi van köztünk, hogy sok minden belefér abba, ahogy vagyunk. De egyet nem szeretnék, ha beleférne: hogy nem happy end a létünk vége. Nehéz a saját filmemről beszélni, mert még túl közel van. Ösztönös ember vagyok, mindig elmondom, hogy belőlem nyolcvan százalék az ösztön és húsz százalék az agy, és nekem a film mindig egyfajta tükör: hogyan érzem azt a világot, amiben élek? Egy biztos: mindig arra gondoltam és törekedtem, hogy hitet adjak az embereknek, hogy élni jó, minden rossz és kiszolgáltatottság ellenére. Próbáljunk meg az együttmaradás mentén létezni, és tenni a dolgunkat, mint filmünk hősei: mesélni érdekesen, megríkatni, megnevettetni az embereket.

Ezúttal is találkozunk igazi „elvarázsolt” figurákkal: Gáspár Sándor direktora vagy Rudolf Péter Zengője vérbeli ripacsok. Borostyán pedig kezdetben olyan, mint Kövesi, a tartalék a Régi idők focijából: mindig lehet rá számítani, csak színpadra nem akarják engedni.

Aztán egyszer csak kihúzza magát, és számára is megtörténik a csoda, miként a társulat számára is: elkezdenek másképpen játszani, amikor Shakespeare-t viszik színre.

„Játszani a legkomolyabb dolog a világon” – hangzik el a film elején. És ön gyakran egyensúlyoz a játék és a valóság mezsgyéjén, mint például a színpadi akasztás vagy a párbaj jelenetében. Közhelyeket kockáztat, némi gellerrel.

Amit egy történet befogad a mese érdekében, nem lehet közhely. Közhellyé akkor válik, ha nem oda való, ha nem építi azt a fajta gondolatmenetet. Említette, hogy hányan nyúltak a vándorkomédiások témájához. És hányan dolgozták fel Rómeó és Júlia, az egymástól tiltott szerelmesek történetét? A vándorszínészek léte lehetővé tette, hogy az ő sorsukon keresztül mondjam el, mit gondolok, mit érzek ma.

Rendkívüli szépségűek a film képei. Még az olyan drámai jelenetekben is, mint a hajtóvadászaté. Hogyan dolgozott együtt Garas Dániellel?

Danit születése óta ismerem. Ő akkor jött a világra, amikor először dolgoztam édesapjával a Régi idők focijában. Dezsővel és családjával szoros baráti kapcsolat alakult ki, láttam Danit felnőni, és operatőri pályáját is követtem. Amikor Dezső már nem volt, és szóba került, hogy újra filmet készítek, mondtam egy hülyeséget: Garas nélkül nem csinálok filmet. De akkor még nem gondoltam Danira, az járt az eszemben, hogy teszek valahová egy képet Dezsőről. Aztán elkezdtünk Danival beszélgetni. Remekül dolgoztunk együtt. Kiderült, hogy olyan tanácsokat tud adni, amelyek talán túl is mennek azon, amit az ember egy operatőrtől elvár. Nagyon fontos volt számomra, hogy a film esztétikailag is vonzó legyen. Én valami szépről meséltem, emberek együttlétéről, és nem akartam csúnyán előadni. Dani ezt pontosan tudta.

Lehet, hogy a film végén felhangzó dal refrénjéből szállóige lesz? „Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni.”

Az Anna és a Barbies zenekar, Pásztor Anna dala véletlenszerűen keveredett oda a filmhez. A film néhány ember sorsát mutatja be, és ez a dal ezeket a sorsokat egy kicsit kinyitja mindannyiunk felé. De ez a gondolat inkább vágy, nehezen megvalósítható. Tele van az életünk félelmekkel, szorongásokkal. És nemcsak a politikára gondolok, hanem mindarra, amiben élünk. Kell még néhány generáció, hogy hozzászokjunk: az életünk egy olyan tripla szaltó a cirkusz kupolájában, ahol nincs alattunk védőháló. És vannak olyan félelmek is, amelyeket nem kellene viselnünk. Ezért is szeretem ezt a dalt.

Sokakat már az is elriaszt, hogy nekik kell dönteniük az életükről, nincs senki, aki megmondaná, hogy mit kell tenniük. A filmbeli vándorszínészek is csak magukra vannak utalva.

Ahogy mi is. Azt szoktam mondani, hogy az előző társadalmi rendszerben, amit szocializmusnak neveztek, elég jól megszoktuk, hogyan kell mélyvízi halakként két tonna nyomás alatt élni. Aztán az egyik szerda estén feje tetejére állt a világ, és csütörtök reggeltől már nem kopoltyúval, hanem tüdővel kellett lélegeznünk, és így lettünk partra vetett halak. Akkora ugrás volt a belénk idegződött életforma és az 1990 utáni időszak között, hogy természetes volt a félelem: az ember magára maradt, tetőtől talpig önmagáért lett felelős. Ennek megvan a maga gyönyörűsége is. Én a szocializmus vége felé azt mondtam: ennek a társadalmi formának a legnagyobb baja, hogy elveszi az embertől a vállalkozói részét. Most már csaknem harminc éve vagyunk egy teljesen más helyzetben, és rájöttem arra, hogy nagyot tévedtem: az emberek kilencven százaléka nem biztos, hogy alkalmas erre. Az államnak vagy mindannyiunknak kötelességünk lenne valami biztonságot teremteni azok számára, akik nem arra születtek, hogy vállalkozók legyenek. Ha elveszíted a talajt a lábad alatt, véged van. A Vándorszínészekkel talán sikerült az ő létük kiszolgáltatottságának, bizonytalanságának valamiféle mesebeli tükröt állítani a vásznon.

Az elmúlt három évtizedben nagyjából tízévenként jelentkezett egy-egy új filmmel: 1996-ban a Szeressük egymást, gyerekek! egyik epizódját készítette, Jancsó Miklós és Makk Károly mellett, tíz évvel később jött a Noé bárkája és most a Vándorszínészek – a közbeeső időben producerkedett.

Jószerével beleszülettem a Kádár-rezsimbe – 17 éves voltam 1956-ban –, otthonosan mozogtam abban a világban, tudtam, ki az, mi az, amit szeretek és amit utálok. Ma már hihetetlen, hogy ebben a periódusban kétévente csináltam filmet. És ekkor jött az életünkbe a már említett nem jelentéktelen változás. Akkor tudok filmet csinálni, amikor megtelek gondolatokkal, érzésekkel, és akkor ezekből valahogy kipattan egy történet. Ez misztikusan hangzik, de így van. Abból tudom, hogy a világtól kapott kérdések megtöltöttek, hogy megszületik bennem valami történetcsíra, hangulat, és izgatni kezd. Ez a most már harminc éve tartó világ nekem is vadidegen volt, amelyben először tájékozódnom kellett. Ahogy mindenki más, én is megzavarodtam. Nem tudtam, hol vagyok, milyen a viszonyom az új világhoz, hiszen minden a feje tetejére állt. Először jött egy nagy lélegzetvétel, hogy „mindent lehet”, aztán nekem is rá kellett jönnöm, hogy ez teljesen más, mint ami eddig volt. És akkor már ötvenéves voltam. Most, nyolcvan felé már talán van annyi önismeretem, hogy azt mondhatom: így működöm. Ugyanakkor nem akartam elhagyni szülőföldemet, a filmszakmát.

És miért pont vándorszínészek?

A Vándorszínészek ötlete a Bajor Gizi Színészmúzeumban, egy forgatáson született. Egy lépcsőfordulóban mellszobrok voltak, ismeretlen vándorszínészek szobrai. Hosszan néztem a szemükbe, úgy éreztem, szólnak hozzám. Aztán megismerkedtem a sorsukkal, és szinte észrevétlenül alakulni kezdett bennem egy történet, amelyet végül két forgatókönyvírónkkal, Péterfy Gergellyel és Szekér Andrással teljesítettünk ki. Sajnos már András sincsen velünk.

Hosszú időn keresztül volt egy, az ön filmjeit fémjelző színészcsapat: Garas Dezső, Kern András, Major Tamás, Margitai Ági, Temessy Hédi, Patkós Irma. Hogyan születtek meg az ő figuráik?

Az embernek van egy ízlése, vannak arcok, gesztusok, amelyekkel azonosulni tud. Vannak képességek, amelyekkel jól tud gazdálkodni. Vannak kitűnő színészek, akikkel kapcsolatban nem fog el a vágy, hogy filmet készítsek velük. Nehéz megmagyarázni, hogy miért lehet beleszeretni egy Major, egy Kern, egy Garas arcába – és mindabba, amit ők jelentenek. Vehemens rendező vagyok, és isteni volt velük üvöltözni, megvívni csatáinkat a forgatáson. Elmondok egy történetet arról, hogyan született meg a Ripacsokban a legendás háromszárú nadrág. A forgatókönyv szerint, amit Tóth Zsuzsával írtunk – sajnos már ő sincs –, Garas és Kern két nőimitátor volt. El is kezdtük előkészíteni a filmet. Felöltöztettük, kisminkeltük őket. Ne tudja meg, hogy néztek ki, sosem felejtem el, piros latexruhát választottunk Dezsőnek! Aztán bejöttek a stábszobába, megálltak előttünk. No, mondom, ez így körülbelül jó lesz. És akkor Garas felrobbant. Letépte a fejéről a parókát, elmázolta az arcán a sminket, leszaggatta a ruhát, és közölte: „Elég. Nem csinálom. Én ebben nem tudok.” Bennem felment a pumpa: „Miért nem tudsz? Ez van a forgatókönyvben.” Mire Garas üvölteni kezdett: „Miért ez van? Miért nem az, hogy ketten vagyunk egy nadrágban?” Tehát ők így is alkotótársak voltak. Legtöbbjüktől csak a halál választott el. De bizonyos értelemben megnyugvás, hogy mindez celluloidba van vésve, látható, hallható. Amikor a Noé bárkájára készültem, az első elképzelt kép az volt, hogy egy ember fekszik egy ágyon, és beszűrődik a hold fénye az ablakon. És abba az ágyba nem tudott bekerülni bennem más, csak Dezső.

Érdekes, hogy filmjeinek szereplői közül többen lettek filmrendezők, mindenekelőtt Szabó Ildikó.

Meg Ferenczi Gabi, Szurdi Miklós, Salamon Andris. Ez egy nagyon vonzó játék, és csak később derül ki, hogy ki alkalmas rá. 1967-ben dolgoztunk együtt ezzel a csapattal. Salamon Andris nyolcévesen az én diplomafilmemben főszereplő volt, a Bohócban meg Kiki öccsét játssza. Ma már iskolát vezet, dokumentumés játékfilmeket rendez. Időnként rácsodálkozom erre.

Biztosan a forgatás légköre is megragadta őket.

Egy forgatás olyan, mint amikor beülünk egy tengeralattjáróba, lemerülünk, és érezzük egymás minden pillanatát, besűrűsödünk egymáshoz. És borzasztóan fontos egy színésszel vagy akár egy amatőrrel való munkában az emberkezelés. Nagyon érdekes volt most a Vándorszínészekben ifj. Vidnyánszki Attilával való viszonyom, egészen különleges módon érzékeltem a srácot, óriási tehetség. Aztán ott voltak a filmbeli társulat előadásai: azt akartam, hogy groteszk legyen az előadás, de ne nevetséges. A Londonban élő koreográfus-színésznőt, Magyar Évát kértem meg, hogy tanítson be nekik bizonyos mozgásformákat. Akkor tudtam meg, hogy többen vannak, akik sosem játszottak még együtt. Az a két hét aztán összerázta a társaságot. Az első két-három forgatási napon még ismerkedtünk egymással, de aztán elképesztően együtt voltunk, egy társulat lettünk. Ezt a nagy utazást ugyanúgy összepréselve tettük meg – csak most nem egy tengeralattjárón, hanem egy szekér belsejében.

Nemrégiben egy fiatalabb rendezővel beszélgettem, aki azt mondta, annyira felgyorsult a világ, hogy a néző a moziban is ugyanezt a tempót várja el.

Ha lenne biztos recept arra, hogy milyen filmeket kell csinálni, és mi lesz a siker, ha ezt valaki tudná, az lenne a világ leggazdagabb embere. Minden film kísérlet arra, hogy az ember megvalósítsa azt, ami benne van, másrészt pedig arra, hogy a befogadónak, a közönségnek hol vannak az érzelmi-értelmi erogén zónái. Hogy ebben a zajos világban esetleg valamiféle csendet, más típusú mesélést igényel-e. De nem ez a lényeg, hanem hogy szeressék azokat az embereket, akik a vásznon vannak, legyen a sorsuk elég érdekes, hozzájuk közel álló. Hogy ezt milyen ritmusban mutassuk be? Olyanban, amilyen a történetnek a legjobban megfelel, hogy minél jobban a nézőé lehessen az a világ és a benne lévő emberek. Rövidre vágva, hosszú snittekben, pergő módon vagy csak „mesélve”? Úgy gondolom, ez negyedrangú dolog. Nem véletlen, hogy Garas Dezső Minarik Edéje mind a mai napig fogalom, mert olyan figura, aki az embereknek elsősorban a szívükben, de az agyukban is teremt egyfajta együttlétet – vele. / Göbölyös N. László