Teknőc még ennyire sosem volt szexi
„Hagyd aludni a mamát és a papát!” – figyelmeztette vasárnap reggelenként a királyi tévé a gyerkőcöket még a kilencvenes évek elején, üdítő amerikai rajzfilmkoktélt kínálva nekik korai randalírozás helyett. Itt tette először tiszteletét hazánkban a négy zöld tesó, a mutagéntől emberi alakot öltő Leonardo, Raffaello, Donatello és Michelangelo, vagyis a Tini Nindzsa Teknőcök.
Azóta nemcsak mi, de a pizzafaló páncélosok is felnőttek. A hebrencs ugrabugrálás precíz mozdulatokká, a bájos humor szinte feketévé érett. A teknőcök pedig valóságos gyilkológépekké. A Holdkelte kiadó – sőt, valójában egyetlen személy, a fordító, szerkesztő és beíró Adorján Balázs – jóvoltából magyarul feléledő Teknőc-képregényekben már ez a felállás köszön vissza. Egy sokkal komorabb, realistább világban. A füzetes kiadványaival a piacot szinte teljesen uraló Kingpin 2016-ban tett ugyan kísérletet a Tini Nindzsa Teknőcök felélesztésére (a Semic 1991 és 1995 közötti sorozata után), de a kicsikre szabott sztorik nem sültek el jól, hat szám után elkaszálták a szériát. Ezek a 2011-es történetek azonban meglepően merészek: a teknőcök mestere és apja, a patkányforma Szecska a szuperszérum hatására kiharapja egy szintén mutagénnel szennyeződött macska szemét, aki zsákmányként próbálja elhurcolni a még pici Raffaellót. Az alapkonfliktus is ez: Raff még kiskorában elszakad a testvéreitől, akik hónapokon át hiába keresik. A macskából, ahogy kell, két mancson álló, bosszúszomjas fenevad lesz, oldalakon át fröccsen a vér, de azért csak visszafogottan brutális a képregény. Dan Duncan dinamikus, sötét – helyenként talán túl sötét –, naturalista panelein valósággal izzanak a mokány teknőcök, és valahogy azt is el tudta érni a rajzoló, hogy közben iszonyat szexik is, főleg, amikor csupaszon, kendő nélkül mutatja őket.
Gyorsan, egy fél óra alatt átpörgethetjük a kötetet, de a gyönyörű rajzok miatt bizony vissza-visszalapozunk.đĐ
(Tini Nindzsa Teknőcök, 112 oldal, Holdkelte Stúdió)
