Szentendrei anziksz

Valósággal izzik a levegő. A szentendrei főtéren beszorul a házak közé, a vendéglők árnyékos teraszai is üresen várják a tikkadt vendégeket, de az utcán ember nem mozdul. Az egyik vendéglő ajtajában álmos macska nyújtózik, a félhomályba húzódva egy fiatal pincérlány papír zsebkendővel törölgeti izzadt nyakát, aztán kissé félrefordulva mélyen a blúzába nyúl. Kissé távolabb, a templom melletti kis utcában, ahol szinte mindig külföldiek tömege hullámzott, most lehúzott redőnyök mögött bezárt üzletek sorakoznak. Akik nyitva vannak, azoknak sem megy a bolt. Az eladók kint beszélgetnek, amikor arrafelé indulunk, érdeklődő pillantások követnek.

– Maguk magyarok – nevet ránk az egyik bolt ajtajából az eladó. – Gondolom, nem akarnak hímzett pruszlikot venni.

Néhány szót váltunk, de cseppet sem vidám a mondókája. Napok óta egyetlen vásárlója sem volt, a bérleti díj pedig ketyeg, a tulajdonost nem izgatja, jól megy-e a bolt vagy sem. Hétvégén jön a borítékjáért, akár van bevétel, akár nincs. „A túlélésért küzdünk” – mondja az asszony, és hozzáteszi: 2022-ig semmi jóra nem számítanak. Elmaradtak az ázsiai, az amerikai csoportok, a magyarok nem az ő kuncsaftjaik. Akik nem bírják, már le is húzták a rolót. A Duna-part felé biccent: a vendéglősöknek arrafelé jobban megy, hétvégeken bőven van forgalmuk.

Próbálkozunk a parti vendéglőkkel is. A teraszokon egy-két asztalnál most is vannak vendégek, a pincérek unottan ácsorognak. Nem szól rájuk senki, mert a főnök hétköznap feléjük sem néz, nem éri meg a benzint, hogy kijöjjön. Az olasz étteremben hatan ülnek, a másikban annyian sem. Május közepén nyitottak ki a vendéglők, a pincérek egy részének, akit megtartott a főnök, szerencséje volt, egy kevéske fizetéssel túlélte a nehéz hónapokat, és most megint van munkája.

Egy kis kerülővel kaptatunk vissza a főtérre, a sarkon a Képtár épületét molinó fedi, hogy a hámló vakolatot valamivel eltakarják. 2017-ben ázott be először az épület, akkor az önkormányzat több mint ígéretet kapott arra, hogy közel 3 milliárdból megújul a város ikonikus épülete. Szentendrének a Dunakanyar kiemelt turisztikai térség fejlesztéseiről szóló kormányhatározat (1550/2017. VIII. 18.) 8,2 milliárd forintot ítélt meg 2030-ig történő fejlesztésekre. Azóta a projekt előkészítésére született ugyan egy elég konkrét elképzelés, de a beruházás elindítása elakadt. Most pedig el kell dönteni: megjavítják a tetőt, toldoznak-foldoznak, vagy majd ha megérkezik a pénz, rendbe hozzák az egész műemlék épületet. A pénznek se híre, se hamva, közben a tetőzsindelyeket kikezdték a viharok, galambok költöztek a padlásra, a födém leszakadóban, az épület első emeletére csak maszkban lehet belépni, olyan gombásak a falak. Pató Pál irigykedve nézné az itteni állapotokat. Ezért a felgyorsuló állagromlás megállításáról és a közvetlen veszélyeztetés megakadályozásáról döntött a városvezetés.

Szentendre is egyike azoknak a rebellis városoknak, amelyek lakói úgy gondolták, a helyi civilek közül választanak maguknak elöljárókat. Fülöp Zsolt vezeti a várost, Pilis Dániel alpolgármester az általános helyettes. Kénytelenek voltak átgondolni az apparátus létszámát, inkább a különféle bizottságokba delegálták a feladatokat. A testület 10 választókerületből tevődött össze, az összes választókerületben a Társaság az Élhető Szentendréért (TÉSZ) jelöltjei nyertek, csupán négy listás hely jutott a Fidesznek. De ettől alapvetően más lett a vezetési stílus: nem alakítottak frakciókat, minden képviselő minden kérdésben a lelkiismerete szerint dönthet. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek egyeztetések, belső viták.

– Újra kellett gondolnunk, mit várunk el a városi intézményektől, hogyan gazdálkodunk a szűkülő forrásokból – avat be belső vívódásaikba az alpolgármester. – Az önkormányzat pénzügyi helyzete eleve billegő lábakon állt. Az állami normatívákat rendre ki kellett egészíteni, és ezt vagyonfelélésből tudták csak biztosítani, a városi cégek sem képesek támogatás nélkül működni. Az előző városvezetés két fontos területet preferált: a Ferenczy Múzeum kiállítási programjait és a szaporodó fesztiválokat. Évtizedekig elhanyagolták az ingatlanokat, az épületek leromlottak, egyikben-másikban ma már nem lehet értékes festményeket bemutatni, tárolni.

– Az új városvezetés szerette volna elérni, hogy folytassák a 2017-es kormányrendeletben elhatározott beruházásokat, többször kezdeményeztük az elakadt egyeztetések folytatását, de egyelőre sikertelenül. A kormánydöntés végrehajtásáért felelős Magyar Turisztikai Ügynökség vezetése arról tájékoztatott bennünket, hogy a COVID–19 miatt országosan újragondolják a tervezett fejlesztéseket. Eközben az elmúlt hetekben tízmilliárdos nagyságrendben osztottak pénzt – egyedi döntésekkel – olyan projektekre, amelyeknek az idegenforgalmi jelentősége össze sem mérhető a szentendrei, 2017-ben már eldöntött projektekkel – fogalmazott Fülöp Zsolt polgármester.

Új alapokra akarták helyezni a költségvetést. Az évi 9 milliárdos büdzsét az elődök évente 800-900 milliós ingatlanértékesítéssel pótolták ki, ők ezt nem akarják folytatni, hiszen a város vagyona sem korlátlan. Egyelőre tartják magukat a szándékaikhoz, bár az eddigi kilátások nagyon borúsak. Az állami elvonások magasak, a bevételkiesést nincs miből pótolni, a kereskedők napról napra élnek – már akik –, az adóbevételek akadoznak, akiknek lehetett, bérleti- és helyfoglalásidíj-kedvezményt adtak. Most az a legnagyobb feladat, hogy az év végéig megőrizzék a város működőképességét.

Még folytattuk volna, de a város vezetőit egy tárgyalás várta, a szemétszállítás elszámolása Szentendrén sem zökkenőmentes. Megoldást keresnek. Egy óra „szabadságot” kaptunk, ismerkedni a helyiekkel, meghallgatni a másik felet is.

Az utcán valósággal mellbecsap a meleg, párás levegő, az Elisabeth étterem teraszán keresünk menedéket a kora délutáni kánikulában. Vendégként egyedül ücsörgünk, a tulajdonos, Domján Pál letelepedik mellénk. Március 15-én készültek nyitni, meséli, de a járvány közbeszólt, úgy döntöttek, a kényszerű szünetet felújításra használják. Családi üzlet, három nemzedék dolgozik az étteremben, ebből kell megélniük. Idén eddig a forgalom kilencven százaléka elveszett, mert a külföldi turisták elmaradtak, ma egyetlen ebédvendég sem volt még, ráfizetés minden ilyen nap. Erre a szezonra, ahogy egyetlen vendéglőnek sem, nekik sincs csoportos foglalásuk. Harminc éve van nyitva az éttermük, előbb egy kerthelyiséggel indultak, aztán egy kis belső teremmel bővítettek, ma akár 250 vendéget is le tudnak ültetni. Majd kétszáz évre visszamenőleg a családjuk birtokában van az épület, a nagypapa dohányt árult itt valamikor, aztán váltottak át vendéglátásra. Tősgyökeres szentendreiek.

Ez a város a hazai idegenforgalom átalakulásának pontos lenyomata lehetne. Néhány évtizede még az északi, skandináv, lakóbuszos turisták voltak a legtöbben, és persze a KGST-országok „baráti vendégei”, aztán a németek és a hollandok jöttek. Ez utóbbiak nagy része később levándorolt a tengerparti nyaralóhelyekre, utánuk a távol-keletiek fedezték fel Szentendrét, és meggazdagodott orosz turisták lepték el a butikokat.

Sokan, akikkel beszédbe elegyedtünk, annak a számlájára írják a város elszegényedését, hogy a szentendrei városvezetők mindig a másik oldalon álltak, mint a kormány, pedig ez nem így volt az elmúlt közel tíz évben. A 2010 óta regnáló Fidesz–KDNP-kormány alatt végig kormánypárti volt a polgármester. Ám mégsem tudtak élni a vezetők a kormánypártiság „szelével”. Nem csak Pilis Dániel, a helyiek többsége is úgy gondolja, bűnös hanyagság volt, ahogyan évtizedekig ebek harmincadjára hagyták a múzeumi épületeket, a város ékszereként emlegetett műemlék házakat, a kis utcák sikátorait. A Főtér környékén is vannak lakatlan, védett épületek, de a kopott, piszkos ablakokon, kapukon látszik, hogy nem laknak bennük, és senkinek nincs pénze felújításra. A sors különös fintora az is, hogy most, amikor nincs senki, aki eltáthatná láttukon a száját, hiába lengeti a szellő a csodálatos színkavalkádot idéző „esernyős utca” díszeit.

Az egyik boltos meséli, még a korábbi vezetők idejében egy évig kövezték a főteret és a környező utcákat, jó párszor nekifutottak, mire elkészültek a munkával a kivitelezők. Milliárdnál többet költött rá a város, mégis meglehetősen szedett-vedettre sikerült a burkolat. Beszélnek mindenféle visszaélésről is, hogy a kivitelező nem is vett új anyagokat, a régi bazaltot vágatta fel. Nyáron dolgoztak, amikor a környék kereskedői a vendégeket várták volna. Állítólag száz kilométerről hozták a betont, a kő nem felelt meg az előzetes terveknek, mást kellett keríteni, lecserélték a munkásokat is, aztán szlovákokkal fejeztették be. Nem minden háznál kötötték be a csatornát sem…

Az utca embere azt is tudni véli, hogy az új városvezetés ki akarja tiltani a gépkocsiforgalmat a város belső területeiről, és amolyan sétáló-, gyalogosbelváros szerepel a tervekben. Arra tippelnek, hogy ezért költözik el a belső negyedből az OTP, a hivatalok egy része. Hogy ebből mi az igaz? Csak suttogó pletyka? Többen abban bíznak, hogy talán mégsem döntenek így, mert az iskolák is itt vannak, a rendelőintézet is, a buszmegállótól 500 méter gyaloglásra csak nem engedik el a gyerekeket, viszont ha nem történik valami, a mindennapi dugók állandósulnak. A néhány éve még csak 15 ezres kisvárosban ma már kétszer annyian laknak. Se elég óvoda, se kellő számú bölcsőde, se modern bevásárlóközpont. És még valami: sokan költöztek ki Budapestről, de a külső, domboldali kertvárosba csak aludni járnak haza a családok, kereskedelmi forgalmat alig-alig generálnak.

Fülöp Zsolt polgármestert ezekkel az információkkal szembesítjük. Szeme sem rebben, hiszen a város problémáit nála jobban kevesen ismerik.

– A rendszerváltás előtt valóban 15 ezer lakónk volt, ma 30 ezer felett járunk – mondja. – A pismányi hegyoldal mára tel-jesen beépült. Nagyon el voltunk maradva a közművekkel, arrafelé nyaranta alacsony a víznyomás, a belvárosi csapadék és a szennyvíz nincs elválasztva, az utóbbi tisztítás nélkül kerül a Dunába. Ezt örököltük. Az is igaz, hogy itt nem épült új iskola, az intézményhálózat nem követte a város terjeszkedését.

– Valóban a belváros autómentesítésén gondolkodnak?

– Kétségtelenül megoldást kellett találni például a rendelőintézet tehermentesítésére. Az új igazgatóval megállapodtunk, hogy bizonyos rendeléseket kihelyeznek a környező településekre. Miközben a város több iskolája, óvodája is a nehezen megközelíthető belvárosban található, eközben a sűrűn lakott Pismánynak nincsenek intézményei.

– Nincs pénz. Nagyon kínlódnak?

Egy elfojtott mosoly, egy mélyről jött sóhajtás a felelet.

– Sok kicsi vállalkozásból jönnek össze az adóbevételek, de nagyon sok nagyvállalati vezető és tulajdonos lakik itt, most indítottunk egy mozgalmat, „hozd haza a cégedet!” Meglátjuk, hogyan fogadják.

– Az ellenzéki városok összefogása nem nyújt támaszt? Hátországot?

– Budapest más helyzetben van, mint mi, a kisebb települések. Mi az agglomerációban, Váccal és a többiekkel a Dunakanyar térségében gondolkodunk. Nem esem kétségbe. Programok és elképzelések mentén ki fog alakulni az összefogás, a helyi érdekérvényesítési törekvések nagyon hamar összeérnek.

– Nagyon hamar? Mit ért ez alatt?

– Hónapokat. / Somfai Péter