Meghalni ifjan nem akartam

„Meghalni ifjan, nem, nem akartam./ Szerettem a dalt és a fényt, / a melengető napot két csillogó szempárt. / Háborút, romlást nem akartam. / Nem, nem akartam.”

Szenes Hanna mindössze 23 évet élt. Versek, és napló is maradt utána, az utóbbit Anna Frankéhoz hasonlítják az irodalomtörténészek. És van róla néhány régi, fekete-fehér fotó. Például az, amelyiken asztalnál ül, azzal a kedves, felszabadult mosollyal, amely az őszinte emberek sajátja. Mi lett volna, ha… (Persze tudom, ilyet sosem kérdezünk.) Milyen lett volna Szenes Hanna a huszadik század második felében? Minden bizonnyal maradt volna ugyanaz a lánglelkű, igazságérzettől fűtött, immár sokkötetes költő, csak ezúttal az agyoncsépelt laptopja előtt ülne, és ugyanolyan kedves, mégis kiérlelt daccal, mindent elsöprő elszántsággal nézne a kamerába. És biztosan ugyanígy mosolyogna ma is.

Nem zsidóként nevelték. 1921-ben született Budapesten. Édesapja, Szenes Béla, kora ismert színpadi szerzője és humoristája büszke volt arra, hogy mindent elért, amit zsidóként ebben az országban lehet. Talán ettől az utolsó kitételtől akarták megvédeni Hannát és testvérét, Gyurit, de tény: családi életükben nem játszottak szerepet a zsidó hagyományok. Hanna a Baár-Madas Református Gimnáziumba járt, ahol a zsidó és katolikus diákok is magasabb tandíjat fizettek, mint a reformátusok.

De a cionizmus nála szilárd belső meggyőződés volt, a szilárd belső meggyőződéseket pedig nem moshatja át semmilyen kívülről érkező ideológiai hatás. Már 17 évesen arról ábrándozott, azt tervezgette, hogy ha leérettségizett a református gimnáziumban, a Szentföldre látogat. Aztán a kényszer is erre vitte: 1939-ben a zsidótörvények miatt nem tanulhatott tovább, ezért is vándorolt ki az akkor még brit fennhatóságú Palesztinába. Ám végül nem jelentkezett az ottani egyetemre, helyette csatlakozott egy kibuchoz (sajátos izraeli településforma, ahol szinte minden közös), és ott mezőgazdasági munkákat végzett.

Édesanyja a visszaemlékezéseiben arról is ír, hogy mennyire meglepte Hanna döntése. Rá is kérdezett, a válasz pedig igazán jellemző volt a lányra. Értelmiségiből van épp elég Palesztinában, de ott és akkor nem rájuk volt szükség, hanem építő kezekre – érvelt. „Ki végezze el a munkát, ha nem mi, fiatalok?”

Nem is származási kérdés volt ez Hanna számára, sokkal inkább az igazságérzete munkált: a kirekesztés ellen volt, megrázta, ami a zsidókkal történt. Nyilvánvalóan akkor is kiállt volna értük, ha történetesen ő maga nem zsidónak születik.

Öt évvel később Európában már tombolt a második világháború, Hanna pedig úgy érezte, nem maradhat tétlen. Csatlakozott a zsidó fegyveres szervezethez, a Haganához. A brit hadsereg toborzására jelentkezett, kiválasztották. Az angol hadsereg ejtőernyősnek és rádiós ügynöknek képezte ki – egyfajta gyorstalpalón. De ez sem riasztotta el. Jugoszláviában dobták le társaival együtt azért, hogy megakadályozzák a magyar zsidók deportálását. 1944 márciusában értek Jugoszláviába, májusban lépték át a magyar határt.

Csendőrjárőr fogta el, fogházba vitték, megkínozták. Jött a nyilas hatalomátvétel, a nyilas törvényszék halálra ítélte. Agyonlőtték a fogház udvarán.

„Istenem, Istenem, / Soha ne legyen vége / A fövenynek, a tengernek, /

a víz morajának, / Az égragyogásnak, / Az emberi imának”

Pár soros ima a természethez. A vers – amely a látszat ellenére nem a vészkorszakról, hanem a költő saját belső viszonyáról szól Istennel és a természettel, Izraelben kultikussá vált, megzenésített változatát népdalként éneklik.

Szenes Hanna Izraelben nemzeti hős. Hősi halált halt, hősként tisztelik külföldön máshol is. Csak Magyarországon nem. Parkot neveztek el róla, kapott szobrot is – igaz, csak 2020-ban –, neve mégis fájón hiányzik nemzeti hőseink listájáról.

Pedig nyilvánvalóan többet, sokkal többet érdemelne ennél. / H. E.