Zene az egész város

Salzburgban büszkén emlegetik, hogy az olasz csizmától északra az ő városukban volt először opera-előadás már 1617-ben. Éppen három századdal később, 1917-ben javasolta Max Reinhardt, a zseniális színész-rendező, Magyarországról elszármazott zsidó család fia: indítsanak művészeti fesztivált Mozart szülővárosában. „Ily fesztivál szép és szeretett hazánkban nemcsak a városnak válna javára, hanem dicső császárságunk örökös tartományai sokkal szélesebb köre számára bírna rendkívüli jelentőséggel” – írta az ötletgazda. Társa lett az ügyben Hugo von Hofmannsthal, a nem kevésbé zseniális író, költő. (A bárói címet katolizált dédapja, Isaak Löw Hofmann, az ausztriai selyemipar megteremtője kapta a császártól). Dédunokája fogalmazta 1919-ben a felhívást a Játékok megteremtésére: „Kibékítendő az egymás ellen uszított népeket, álljon ott középpontban a béke és a hit az európai eszmében, amely 1750–1850 között uralkodott és ösztönzött bennünket.” S lehetne-e alkalmasabb helyszín, mint ez az ősi, festői város a földrész szívében?

Amelynek fesztiválja egészen más lenne persze, mint a (nem idézett, de nyilvánvaló) vetélytársáé. Bayreuthban a már 1876 óta működő Wagner-ünnepen egyetlen szerző körül forog minden, míg a Salzach partján – megint csak Reinhardt szavaival – „színház lesz az egész város,” ott a Habsburg Birodalom századainak sokrétű, humanista, befogadó kulturális öröksége jelenik meg. Hogy segítsen a világégés után, amikor összeomlott ez a birodalom, és maradék országai vigaszt, kiutat, jövőt keresnek. 1920. augusztus 22-én indulnak útjukra a Játékok. A fő attrakció a Jedermann (Akárki), a Hofmannsthal alkotta, középkori ihletésű misztériumjáték volt, amely mindmáig évente ikonikus darabja a fesztiválnak. Vannak már koncertek is, de a zeneszerző Richard Strausst, a fesztivál harmadik alapítóját, bosszantja a helyi zenészek gyenge muzsikálása, így 1922-re már a Bécsi Filharmonikusokat szerződteti, és maga vezényli az első opera-előadásokat. A bécsiek, a világ egyik legjobb zenekara, azóta is minden évben ott van.

A biztató, de viszonylag szerény kezdetek után cezúra 1938-ban, amikor Ausztria „visszatér a birodalomba.” Eltűnik a Jedermann, akárcsak Reinhardt, Hofmannsthal és örökségük, nemkívánatos már Salzburgban Bruno Walter és Toscanini. Van viszont dirigensi utánpótlás a Birodalomból, Karl Böhm, a legnevesebb, majd Clemens Krauss, a művészeti vezető. 1939-ben a Führer is megtekintett két Mozart-operát, és a náci ízlésre átalakított Fesztiválszínház is teret adott az Elfajzott művészet elnevezésű kiállításnak.

A hitleri évek alatt túlnyomórészt szabadságolt vagy sebesült katonák, fegyvergyári munkások adták a közönséget. 1944-ben azután Goebbels letiltott minden fesztivált, de Krauss elérte, hogy 80. születésnapja alkalmából próbálhassa új operáját, a Daphnét, Furtwaengler pedig még adhatott a bécsiekkel Bruckner-koncertet. Egy évvel később már a tartományt felszabadító amerikai csapatok tábornoka beszélt a fesztivál megnyitóján.

A „nácítlanítás” jegyében sem (az egyébként Hitler-ellenes) Furtwaengler, sem Böhm, sem Krauss nem vezényelhetett, de Karajan sem, aki még a ’30-as években belépett a náci pártba, ám 1947-től már valamennyien visszatérhettek. Emelkedett a színvonal – azért is, mert állni kellett a versenyt Bayreuthtal, Glyndebourne-nel, Aix-en-Provence-szal. 1957-től visszatért Furtwaengler fő vetélytársa, Herbert von Karajan, és majd három évtizedre meghatározta a Játékokat. A rendkívül tehetséges, hasonló mértékben becsvágyó, hozzá remek üzleti érzékű dirigens fejlesztette olyan rangra, oly sokrétűvé Salzburgot, amilyennek ma ismerjük. Karajan gondoskodott arról, hogy kiváló lemez-, video- és filmfelvételeken rögzítsék a produkciókat, ami jelentős további bevételi forrást is jelentett. Fura adalék: sajtófőnökéről, az ’56-ban kivándorolt, ma 96 éves Csobádi Péterről, a Philharmonia Hungarica egyik alapítójáról, a rendszerváltás után derült ki, hogy Nyugatra kerülvén évtizedeken át a magyar állambiztonság ügynöke volt.

1991-től Karajan után az új vezető Gerard Mortier lett a kezdődő évtizedre. A belga rendező és vezetőtársa, a magyar származású Hans Landesmann néha polgárpukkasztó előadásai új, fiatal nézőréteget is vonzottak a fesztiválra. 2006-ban, Mozart születésének 250. évfordulóján a mester mind a huszonkét operáját színre vitték a szülővárosában.

Az operaprodukciók határozták meg Salzburg arculatát, miközben szinte páratlan méretű és minőségű kínálatot jelentettek a zenekari, a szóló- és kamarakoncertek, dalestek is. Alig találunk a világban olyan jelentős dirigenst, zenekart, énekest, rendezőt, díszlet- és jelmeztervezőt, aki ne dolgozott volna Salzburgban. Mindazokat a magyarokat, akik e száz év alatt jelentősen hozzájárultak a páratlan fesztivál sikeréhez, hosszú lenne felsorolni. Hajdan Darvas Lili játszotta az Akárki egyik főszerepét, Ernster Dezső, Németh Mária, Svéd Sándor, Basilides Mária, Székely Mihály neve éppúgy szerepelt a színlapokon, mint később például Marton Éváé, Rost Andreáé, Polgár Lászlóé, Kálmán Péteré. 1978-ban, a Figaro házassága színpadi előadásában Klaus Maria Brandauer mellett játszott Darvas Iván is. Elválaszthatatlan a Játékoktól Végh Sándor: az Anda Gézához is fűződő Camerata Academica Mozart-ciklusai a Játékok fénypontjai közé tartoztak. Akárcsak a Tátrai és a Bartók vonósnégyes, a Budapesti Fesztiválzenekar, vagy Schiff András, Várjon Dénes és más magyar művészek koncertjei. Bartók mellett rendszeresen játsszák Salzburgban Eötvös, Kurtág, Ligeti műveit is.

A néző aligha sejti az erőfeszítéseket, hogy mindezt finanszírozni lehessen, lévén az éves összköltség jóval 60 millió euró feletti, miközben a fesztivál révén a nemzetgazdaság ennek az összegnek a háromszorosával gyarapodik. Ennek tudatában is támogatja a Játékokat az állam, a város, és fontosak a szponzorok: az Audi, a Siemens, a Rolex, a Nestlé vagy a Bank of America. Idén az OMV oldalán a Gazprom is bejelentkezett, ami ellen a helyi Zöldek képviselője tiltakozott, pedig így lesz a Gazprom-pénzből Borisz Godunov-bemutató.

A Játékok vagy kétszáz rendezvényének jó negyedmillió vendége van évente. Bár a világ 75 országából érkeznek, a túlnyomó többségük német vagy osztrák. A helyi gazdasági kamara adatai szerint az átlagos vendég közel 2000 eurót költ egy hét alatt, ehhez jönnek még a belépőjegyek, amelyek átlagosan 550 eurójába kerülnek egy párnak. „A Játékoknak nemcsak a gazdagoknak, a szaturáltaknak kell luxust nyújtaniuk, hanem (szellemi) táplálékot a rászorulóknak” – írta hajdan Reinhardt. Úgy tűnik, mindmáig inkább az előbbiek a nyerők. Igaz, Salzburgban sok az igazi zenebarát, de nem kevés a tehetős sznob sem, akiknek közük nincs a művészetekhez, csak mutatkozni akarnak a sikkes környezetben.

Kérdés, nyerők lesznek-e idén is a merész rendezők. Míg a többi nagy európai fesztivált lemondták, a salzburgit augusztusban, ha csökkentve is, de megtartják. A centenáriumi évadra tervezett 44 helyett csak 30 napos lesz, a 200 előadásból 110 maradt, 230 ezer jegy helyett csak 80 ezer névre szóló, át nem ruházható jegyet adtak el, hogy adott esetben utol lehessen érni a vírushordozót. Ritkásan ülnek majd a nézők, rendszeresen vizsgálják a közreműködőket.

„Vékony jégre léptünk”, ismerte el Helga Rabl-Stadler, a Játékok elnöke. Kétségkívül, de száz éve Reinhardték is bátrak voltak. Ha sikerül, örülhetünk, hiszen az alapítók ezt a zeneünnepet a miénknek is szánták. / Heltai András