Sajnálatos események

A kortárs magyarok közül sokan emlékezhetnek arra, miként érintették őket a kor (az ötvenes évek) félelmetes történetei. A Mindszenty- vagy a Rajk-per, Nagy Imre kivégzése, a kezdődő Kádár-kor megrázó élményei. Lehet-e dokumentumokból, vizsgálati és periratokból, levelekből, jegyzőkönyvekből a pártelit nyelvén átszűrt királydrámát írni? Az író szerint igen. A forrásokat rendszerbe illesztve, a színpad logikája szerint megszerkesztve, előttünk áll a kép a véres belvilágról, amelybe nem volt módunk belelátni. Hősei főtitkárok, különböző rendű és rangú káderek, ávósok, cselszövők és fogdmegek. Egyszerre ragadozók és áldozatok. A központi alak Kádár János, a párt áldozata, Rajk és Nagy Imre gyilkosa. A két darab (Főtitkárok, Sajnálatos események) mesteri tömörítvény. Ma már távol vagyunk a kortól, elég távol ahhoz, hogy a történetet horrornak, kriminek, abszurdnak lássuk. Életre kelthetők-e az egykori pártelit szellemalakjai? Spiró György új könyvéről (Sajnálatos események, Scolar, 2020) a szerzővel beszélgettünk.

2020. december 18., 13:44

Szerző:

Jorge Luis Borges meséli: emlékszik a napra, a helyre, a percre, amikor Kennedy meggyilkolásának híre elérte. Pontosan tudja, hol volt, mit csinált, mire gondolt. A kortárs magyarok közül sokan ugyanígy élték meg Nagy Imre kivégzését. Ön, mint írja, egy Dohány utcai lakás nappalijában délelőtt tízkor hallotta a rádióban a hírt. Maradt még a történetben feltárandó titok?

Esetleg néhány apró részlet. Mára már szinte mindent felkutattak, dokumentáltak, kitárgyaltak. Megvan a legtöbb peranyag, ezekből dolgoztam.

Csak a lelkeket béklyózzák titkok. Ma is makacsul tartják magukat a népi őslegendák.

A legendák tartósak, akár van bennük igazság, akár nincs. Nem szívesen beszélnek a forradalmakról, mert az emlékek mindig kínosak. Ha győznek, a születő új hatalom villámgyorsan korrumpálódik, ha leverik, következik a rémes megtorlás, amit aztán a túlélés érdekében jobb nem emlegetni. Ötvenhatot évtizedekig letagadták, így lett „októberi sajnálatos események”, és amíg be volt tiltva, a lelkekben eleven maradt. Azzal, hogy hivatalossá tették, kiüresítették. A francia forradalomról nagyon sokáig nem írtak szépirodalmi művet, a francia írók Stendhal és Flaubert nemzedékéig hallgattak. Negyvenöt évvel a forradalom után Georg Büchner írta róla az első remek drámát (Danton halála). A jelentős történelmi munkák ellenére 1848–49 sincs még teljes mélységében ábrázolva a magyar szépirodalomban, pedig megérné.

Fogadjuk el A kőszívű ember fiait. Amit ön történelmi forrásokra alapozva írt (Főtitkárok, Sajnálatos események), sok tekintetben kísértetdráma. Egyes helyeken mégis nevetnem kellett, talán a bizarr nyelvhasználat miatt.

A korabeli pártzsargont az utókor groteszknek érzi. Akik magától értetődő természetességgel használták, akiknek ez volt az anyanyelvük, mozgalmi kategóriákban gondolkoztak. A Pártban istenséget láttak, amelyben sokan még az akasztófa alatt is hittek. Időnként szó szerint vettem át, amit mondtak, mert magukat jellemzik a kifejezésmódjukkal („pártszerű, pártszerűtlen, önkritika, építő kritika, áruló”). Életveszélyes fenyegetés volt, ha Kádárra rásütötték, hogy a belügyben „hibákat követ el”, „nem fejleszti a személyi állományt”, „kispolgári nézeteket képvisel”. A nyelvnél jobban semmi sem jellemezte ezeket az embereket. Nagy Imre végül abba halt bele, hogy hűséges maradt a Párthoz, és magához a pártszerűséghez: elfogadta a többségi határozatot, hogy nem működnek együtt a bábkormánnyal.

Ugyanakkor Kádár is azt mondja, mindvégig a pártot szolgálta. Ha az oroszok kivonulnak, amit 1958-ban Hruscsov akart, darabokra szedik az emberek.

A riadalma jogos lehetett. A hatalmi helyzetet az eszme szolgálatának tekintette, ami egyrészt felmentés bármilyen bűnre, másrészt bele is lehetett halni. A kizárólagos hit korán elkapta ezt a nemzedéket. A világmegváltó mozgalomhoz olyan korszakban csatlakoztak, amikor az finoman szólva nem járt előnyökkel. Nyomorogtak, vállalták az évekig tartó börtönt és az életveszélyt. Más kérdés, ki milyenné vált a hatalomban. A darabokban a pártelit világán belül maradtam, a „nép” nem szerepel a rendszer áldozatai között, akik szintén kommunisták, bátor, illúziótlan hősök is voltak. A jegyzőkönyvekből idézem az ő szavaikat.

Mindenki a másik életére tör, mindenki – joggal – retteg mindenkitől. Egy történész összeszámolta, 1945 és 1958 között Magyarországon négyszázvalahány halálos ítéletet hajtottak vége.

A dráma nem statisztikai műfaj, egyének szerepelnek benne. Rainer M. János, az ’56-os Intézet volt vezetője mondja: Kádár arra külön is büszke volt, hogy az általa vezényelt megtorlás mindössze 235 ember halálával járt. Kevesebbel, mint ’56-ban az általa feltételezett fehérterror. De a rendszere mindenkire hatott.

Kádár szakszerűen kalkulál, amikor azt mondja, körülbelül ennyi és ennyi, nyolcvan-száz emberrel kell számolni. Ennyinek muszáj lennie, hogy a tömegek „el ne bizonytalanodjanak”.

Amit ígért, azt nem tartotta be. Épp ezért mellbevágó az ’57-es május 1-je, amelyen legalább nyolcszázezer ember vett részt. Varga János történész barátom a filmfelvételek alapján kikockázta, fél négyzetmétert számolva egy emberre, hogy a térbe torkolló, takart utcákkal együtt kijön a csaknem egymillió felvonuló. Kivételesen nem volt kötelező a részvétel, vagyis a társadalom fél évvel 1956 után ki akart egyezni. Vesztettünk, megértettük, elárult minket a világ, felejtsük el, hagyjatok élni, elég, ha nem tér vissza Rákosi, és van kenyér. A vezetők azonban a tömeges részvételt a bosszúra való hatévnyi felhatalmazásként értelmezték, amivel nemzedékek gerincét törték meg.

A szöveg jelentékeny része feldolgozott forrás. Bírósági, kihallgatási jegyzőkönyv, levél, vallomás. Lehet ezeket színpadon használni?

Szerkesztettem, húztam, kiegészítettem, tömörítettem. A németeknek van egy remek szavuk a költőre: „Dichter”, vagyis „sűrítő”. Arra figyeltem, hogy melyik helyzetben hogyan lehet hálás szerepeket megformálni.

Vannak a színpadon shakespeare-i alakok. Például a megtorlást vezető két belügyér, Biszku és Rajnai. Emlékeztetnek III. Richárd bérgyilkosaira, meg egy kicsit a két udvaroncra, Guildensternre és Rosencrantzra.

Ők azért kicsit mások. Biszkuról sok mindent tudunk, Rajnaival 1984-ben Moszkvában találkoztam, amikor nagykövetként fogadta a kaposvári társulatot. Jó kiállású, testes, őszülő úriember volt. Nem hittem volna, hogy egy írásomban valaha szerepelni fog.

Vásárhelyi Miklós mondta, a „Rajnai nevű mókus”, aki zsákba varrva, fejjel lefelé cipeltette fel a snagoviakat a repülőgépre.

Shakespeare drámájában az épp királlyá koronázott III. Richárd egy apródot, egy tíz év körüli gyereket kér meg arra, hogy szerezzen neki bérgyilkosokat, és az apród rögtön szállítja is őket. Nem arról szól tehát a darab, hogy Richárd egyedül dönt úgy, hogy gazember lesz, hanem arról, hogy mindenki romlott, még a tízéves gyerek is, aki nem Richárd uralkodása alatt tanulta meg az életet, és pontosan tudja, hol tanyáznak a bérgyilkosok. Ilyen zseniális jelenetet a Kádár-korról még nem írtak.

A kor ítélete annyiban részigazság, hogy egyetlen magyar szereplő sem cselekedhet a saját felelősségére. Nagy Imrét nem lehet kivégezni, amíg Moszkva szabad utat nem ad.

A felelősségük is korlátozott. Egy kis ország vezetői kevés dologról dönthetnek szabadon. De attól még lehetnek gazok is, derék emberek is, a választás viszonylag szabad.

Mintha ma is ezzel kínlódna a magyar politika.

Mindig így lesz és mindig így volt, amióta Szent István felismerte, hogy a túlélés záloga Németország. Az erőviszonyok ezer év alatt nem sokat változnak.

Máig bizonytalan vagyok abban, hogy a Rajk- (és más) gyilkosságok szervezői és kivitelezői tisztában voltak-e azzal, amit tesznek. Hogy megtervezett, államilag szervezett emberölésre készülnek, vagy valamiféle önhipnózis útján meggyőzik magukat, hogy bár a dolgok nem úgy történtek, ahogy az áldozat bevallotta, de ő alkatilag volt kém. Magasabb szempontból nem lehet ártatlan.

Meggyőződésem, hogy a szervezők tudták, ártatlan embereket ölnek meg. A technikát a Szovjetunióban alaposan kidolgozták, csak alkalmazni kellett. A perek koholói tudatosan dolgoztak. Van a darabban egy dokumentum, amelyet eddig senki sem publikált, Kádárnak a Központi Vezetőség előtt mondott beszéde, amelyben megindokolja, miért kellett Rajkékat őrizetbe venni. Ebben konkrét vád egy sincs. Rajk ellen azt hozza fel, hogy gőgös és sokat cseveg a munkatársakkal, Szalai András pedig bátor ellenállónak tettette magát, de hogy ne lett volna valóban az, arról nem szól.

A Farkas Mihállyal együtt lebonyolított kihallgatáson mondja Kádár Rajknak: „te a párt kedvence voltál”. Te voltál közöttünk a sztár. Amiben benne van a kimondatlan panasz: ellentétben velem, aki nem a népszerűséget hajszolta.

Ez lehetett az igazi ok. Magas, jóképű, tanult, határozott férfi, spanyol hős, politikusi tehetséggel.

A másik rövid, súlyos jelenet, amikor Valkó Márton, a Lenin Kohászati Művek vezérigazgatója a KB-ülésen a várható Nagy Imre-perről mondja: legyenek az ítéletek súlyosak, utána legyen kegyelem.

A kávészünetben magányosan ácsorog a folyosón, senki sem mer odamenni hozzá. Majd Kádár jelenik meg, és mond néhány vérfagyasztóan barátságos mondatot. Hogy vagyunk, Valkó elvtárs, mi újság Diósgyőrben? Az ellenforradalom alatt magát, ha jól tudom, elzavarták. Majd a dohányzási szokásaikról beszélgetnek, és Kádár pár szó után távozik. A drámában nem szerepel, hogy a szókimondó melós, Valkó Márton, a francia ellenállás egykori tagja munkásigazgatóként elvégezte a műszaki egyetemet, párizsi nagykövetként igen jól működött, és a metróberuházás vezetője lett. Vannak még megírandó életrajzok.

Kádárt egy ponton mégis együttérzően tudjuk nézni. Leírja, nem engedték vécére, nem hagyták aludni, lecsatolták az aranyóráját.

A Főtitkárokban több ezer forintos órát emleget; levélben panaszolta a kiszabadulása után Rákosinak. Vissza is kapta. Honnan volt a Kádárnak ilyen órája? A Sajnálatos eseményekben Haraszti Sándor utal rá: Rajkék kivégzését követően a Conti utcában az államvédelem bankettet rendezett, ettek-ittak, behozatták Mindszentyt, akit megaláztak, és minden résztvevő kapott egy aranyórát, amelybe a kivégzés dátumát gravírozták. Kádáré ilyen óra.

Valóban mondta Tamáska Mária azt, ami a Sajnálatos események nyitóképében a Parlament lépcsőjén elhangzik: „Már megint mit műveltél, te szemét! Ezt a szart is te vállaltad? Miért nem hagytad Rákosira?!”

Aczél is utal rá, akinek visszaemlékezései nincsenek kiadva, Huszár Tibor idézi. A másik egy munkástanácsi vezető, aki jelen volt a Parlamentnél, az interjúját az 1956-os Intézet adta ki. Amit mond, egybevág Aczél emlékével. Ilyesmit én nem tudok kitalálni. Shakespeare igen.

Azt már korábban tudtuk, most a források igazolják, hogy Hruscsov ki akarta vonni Magyarországról a szovjet csapatokat, két évvel ’56 után. Ez csel volt?

Komolyan gondolta. Hruscsov a románoknak és a magyaroknak is felajánlotta a csapatkivonást. Gheorghiu Dej azonnal belement, Kádár megijedt. Romániából hat hét alatt ki is vonták a szovjet csapatokat. Kádár tiltakozott, s ezt Grósznak így indokolta: „Öregem, én így voltam nyugodt.” Hruscsov emlékirataiban is szerepel a motívum. Sokba került a megszállás, az osztrák államszerződés megkötése, 1955 óta katonailag is értelmetlenné vált. ’56-ban nem volt illuzórikus, hogy a szovjet haderő tőlünk is kivonulhat, mint Ausztriából.

Egy közjáték erejéig felbukkan egy számunkra már ismeretlen világ. Brioni, Tito rezidenciája, Hruscsov villámlátogatása. Brioni nézőpontból a magyarok olyan szerepet játszottak, mint akváriumban a halak.

Kádárt Tito javasolta pártfőtitkárnak, Kádár hálás is volt neki. Az, hogy a jugoszláv nagykövet Nagy Imrééknek november 4-én hajnalban felajánlotta a menedéket, tudatosan megtervezett csapda volt. Tito mint remekül képzett sztálinista, többfelé játszott, honorálták is érte Keletről, Nyugatról egyaránt.

A darab szerint maguk Hruscsovék nem szorgalmazták Nagy Imre kivégzését. Ez Kádár makacs elképzelése volt.

A magyar történelemben az ország első emberének kivégzése évtizedekre szabja meg az ország mozgásterét. Tizenkét éves gyerekként engem mélyen lesújtott.

Annál is inkább, mert a pert két éve halogatták, a szovjetek kérésére. Miért?

1957-ben fellőtték a Szputnyikot, amit Amerikában hatalmas riadalom fogadott. Nemcsak hidrogénbombájuk van az oroszoknak, előbbre járnak rakétatechnikában is. Ekkor indult Hruscsov szovjet békeoffenzívája, amely megszakításokkal (kubai válság, berlini fal) meghatározta a következő évtizedeket. Nagy Imre kivégzése ’57-ben szovjet szempontból rossz üzenet lett volna. Kádár a darabban ki is mondja: gyorsabban kellett volna végezni velük, de „nem volt hozzá erőnk”. Amikorra nyeregbe kerültek, fékezni kezdték a megtorlást a nemzetközi fejlemények. Minél inkább halasztjuk, panaszolta Kádár, annál nehezebben megy. ’58 februárjában a szovjet nagykövet tiltakozott a per megindítása ellen, le is állították, és még egyszer nekikezdtek. Addigra a szovjetek belementek.

Máig nem látjuk tisztán: Kádárt elrabolták, vagy elraboltatta magát?

Akik tudnák a választ, már nem élnek. Vannak jelek, amelyek szerint Kádár kezdettől együttműködött Münnich Ferenccel, és a moszkvai út meg volt tervezve. Más források szerint Münnichhel akart találkozni a mai Fehér Házban, de váratlanul kaptak egy telefont, mire a szovjet nagykövetségre hajtattak, ott megkérték őket, hogy szálljanak át egy másik autóba, akkor állítólag Kádár még vitatkozott is. Nem tudjuk. Minden forradalomban vannak felderítetlen pontok.

Amikor Kádárt Moszkvába vitték, még függőben volt, hogy főnökként vagy felelősként távozik.

Sohasem lehet tudni, ez a forradalmárok rizikója. A spanyol polgárháborúban sok emigráns magyar kommunista harcolt, akik nemcsak azért mentek Moszkvából Madridba, hogy a fasiszták ellen harcoljanak, hanem azért is, hogy a szovjet táborokat megússzák. Nem tudhatták, hogy a rohamra induló nemzetközi brigád egyes tagjait a csekisták orvul lelődözik hátulról.

Moderáltabb, kevésbé brutális a mai világban a politikai harc?

Semmivel sem barátságosabb. Nem tudom, miért bíznak az emberek abban, hogy mivel most nálunk béke van, sosem lesz háború.

Érdekli még az embereket ’56 vagy Kádár?

Nem nagyon, de érdekes lehet, ha jó színészek jó rendezésben adják elő. A Kádár-korszak éppen annyira ódon történet, mint a peloponnészoszi háború. De az akkoriban írt drámákat ma is előadják. / Buják Attila