Migráns angyal a holdon

 Ez a film fényes bizonyítéka annak, hogy a valóság olykor meglepően híven követi a művészetet: híre-hamva sem volt még a menekültválságnak Magyarországon, amikor a forgatókönyv született. Nem is ez volt a munkacíme, A felesleges emberként forgott hosszasan.

Engem ebben a címben az foglalkoztatott, hogy létezhet-e egyáltalán felesleges ember. A cím tehát paradoxon lett volna, mint az előző filmem, a Fehér Isten esetében is volt. Természetesen senki nem lehet felesleges, a stáb tagjai például „nem felesleges ember” pólót viseltek a forgatás alatt. Később azonban lecseréltük a címet A Jupiter holdjára. Jancsó Dávid, a vágó keze volt a dologban, tőle tudtam meg, hogy a Jupiternek 63 holdja van, és az egyiket pedig Európának hívják. Éreztem, hogy ez nagyon titokzatos, nagyon kozmikus, nagyon felfelé tekintő cím – mindaddig a pillanatig, amíg az ember leleplezi: éppen Európáról szól ez a film. Tehát rólunk, az itteni krízisről és a bennünk zajló változásokról.

 A Jupiter Európa holdja meglehetősen kietlen terep, vastag jég borítja, és csak remélhetjük, hogy a fagyos felszín alatti óceánban ott lehet az élet ígérete. Azért ez elég durva kritika.

Talán igen. Most ez a krízis kiforgatja Európát az európaiságából, de azt hiszem, ennek rengeteg hozadéka is lehet. Újrafogalmazhatjuk a válaszainkat morálról, emberségről, tisztességről. Arról, hogy a kontinensen élők közösségének értékei évszázadok, de inkább évezredek termékei. És ha ez így van, akkor most miért vágnánk könnyedén sutba az egészet, ahelyett hogy hajlandók lennénk felülvizsgálni az eddigi tudásunkat vagy magatartásunkat? De minden krízisnek velejárója, hogy ilyenkor az ember megmérettetik. Igazodást kell találnia, újra kell gondolnia saját szerepét, és be kell látnia, fel kell ismernie, hogy a régi ideológiák, sztenderdek a szeme előtt foszlanak semmivé. Aryan, a meglőtt szír fiú mellett a filmben egy meghasonlott orvos és az őt – szó szerint – életre-halálra üldöző rendőr karakterei szerepelnek. Ők valójában ugyanannak a figurának két arca, hiszen mindketten körömszakadtáig ragaszkodnak a vélt igazukhoz és annak kizárólagosságához. Ráadásul a szétcsúszott, a morális mocsár ingoványának fogságából szabadulni próbáló orvost és a vadászkopó rendőrt egyaránt a félelem és a paranoia hajtja. Ez a film folyamatosan a dialektikára próbál építeni: a csoda nem marad hatástalan, a szárnyalás velejárója a szemtanúk zuhanása a kétségek sűrűjébe.

 A hit és hitetlenség kérdésköre mintha a film vezérmotívuma lenne.

Igen, bár inkább a hit hiánya. A valós istenhit eltűnőfélben van, és ez nyilván messsze nem a katolikus egyházban való hitet jelenti, hanem azt, hogy hiszünk-e még a közös dolgainkban, hogy széttépjük-e az önként vállalt szerződéseinket az egymást érő háborúk és krízisek előtt, után és között.

 A halhatatlan, levitáló arab migráns-angyal már önmagában provokáció, nem is beszélve a vizionált öngyilkos metrórobbantásról, amely egyrészt fikció, másrészt valóság, és sajnos jóslat is.

Nyilvánvaló, hogy amíg falak épülnek, addig robbantások is lesznek. És valóban a film mozzanatai erősen provokálnak: már a repülő ember látványa is döntésre készteti a nézőt – elhiszi, amit lát, vagy azt kéri számon, ahhoz ragaszkodik, amit látni akart? Egyébként ez is alapkérdés: az ember mennyire hajlandó elszakadni az elvárásaitól?

 Miért bízza ennyire a nézőkre a filmjét?

Saját tapasztalatomból tudom, hogy minden alkalommal, amikor egy-egy mű igazán nagy hatással volt rám, kivétel nélkül mindegyik eleve ezt az állapotot feltételezte, hiszen ez már önmagában valamiféle szabadságmérő is: elég szabad-e az ember ahhoz, hogy ezt saját akaratából maga eldönthesse, mit ért azon, amit lát. Kívül helyezkedni pedig ritka pillanatokban képes a közösség. Az egyes ember talán alkalmas lehet rá, de a közösség csak kivételes esetekben. Az mindenesetre biztos, hogy politikai hőfoktól függetlenül változásra várnak az emberek, mert a krízishelyzet egy ponton túl már nem fenntartható. Robbanás legyen, polgárháborúval pecsételődjünk meg, rendszerfordulattal vagy csak maguktól simuljanak el a dolgok, végül is történelmi léptékkel mérve mindez semmi. De ami a történelemben zéró, az a mi életünknek a tétje, sőt maga az életünk.

 A nézők tátott szájjal, a kritikusok megemelt kalappal nyugtázták a vásznon látott technikai-vizuális bravúrt, egyes szerzők szerint önt is, és Rév Marcell operatőrt is elhappolja tőlünk a hollywoodi ipar.

Hiszek a mozi moziélményében, a vizualitás jegyében fogom meg a témákat, meglehetősen konzervatív módon rabja vagyok a kép csodájának. Nagy szerencsémre ezzel mindenki így van a stábban: Wéber Katánál nem sok vizuálisabb író van, és a zeneszerzőt, Jed Kurzelt is még a világsikerei (Alien: Covenant és Assasin’s Creed) előtt fedeztem fel egy ausztrál film kapcsán, amiből számomra azonnal kiderült, milyen fantasztikus zenei narratívát képes adni egy filmnek. Most, ha minden jól megy, tényleg hamarosan Amerikában forgatok, Bradley Cooper főszereplésével készítünk egy behatárolhatatlan műfajú filmet, afféle pszichodráma és horror elegyét, amely egy tengeralattjárón játszódik. n