Megéri?

Vajon ment-e a világ a könyvek által elébb? Az írók, a könyvkiadók, az olvasók által? Egyáltalán: merre van az elébbre? A papíralapú múltban („országok rongya, könyvtár a neved”) vagy a digitális jövőben? Ment-e a világ előrefele egy színésznőtől, pénzügyi befektetőtől, néhány jó dumától, kicsit kényesebb ízléstől? Egy tengerparti, hosszú, árnyékos délutántól? Vagy elég nekünk is a naiv felelet, a kitérő: majd a gyerekek?

Az oldás és kötés filmje: búcsú a régi életünktől. Az irodalomtól, a szépírástól, a közlésmódoktól, a hagyományos összetartozástól, a hűségtől. Ismerkedés a hangoskönyvvel, az új kommunikációval, az algoritmusok szabta világgal, az információs társadalom racionalizmusával. Amelynek bejáratánál tétován téblábolunk: hány bit az annyi?

A mérlegkészítés szatirikus. Nem drámai. Nincs lefojtva törekvés, vágy, szenvedély. Ellenkezőleg: nagyon is ki lehet beszélni mindent, megvannak a szavaink az efféle életközépi válsághoz. Rezignáltan, némileg csalódott felnőttként vesszük tudomásul, hogy mi történik körülöttünk és ennek következtében velünk. Írók vágyakoznak a megtermékenyítő nyilvánosságra: saját életük a művek nyersanyaga.

A város túlnépesedett. A büfék, éttermek, kávéházak asztalai szinte összetapadnak, bárki fülébe beszélsz, közkinccsé lesz, amit mondasz. A bizalmas beszélgetés környezete: mint egy népbüfé. Egymásba lógnak a szavak, idegenként, jelentésük annyi, amennyit magad tulajdonítasz nekik. S bár vannak intim jelenetek a filmben, még sincs meg azoknak a méltósága. Más világ.

Adott életviszonyok nem hoznak megoldást: ott kell hagyni Párizst, ha csak egy délutánra is, átszelve az erdőt fellélegezni a tengerparton, s minden officiális jóslat dacára gyereket hordozni a hasunkban. Még ha némileg bizonytalanul ítéljük is meg helyzetet.

(A Kettős életek című francia filmet Olivier Assayas írta és rendezte.) / Bölcs István