Marcia su Capitolium

Ez csak így érhetett véget. Ha egyáltalán véget ért már. Donald Trump január 6-i beszéde után a felheccelt tömeg betört a törvényhozás épületébe. Az elnök előtte hergelte őket, ahogy egyébként az elnökválasztás óta – sőt: négy éve – minden nap megtette.

Trump nem ismeri el a vereségét, szerinte elcsalták a választásokat, ellopták tőle a második ciklust. (És nyilván a harmadikat is: a kampányban kiderült, hogy nem volt ellenére a kínai felvetés, hogy alkotmánymódosítással akár tovább is hivatalban maradhasson.)

Az elnök már a kampányban megmondta, hogy csak akkor fogadja el a választási eredményeket, ha ő nyer.

Nem nyert, tehát csalás történt. Trump világában csak Trumpnak jutott hely.

Az elnök nyelvezete a választások után erőszakosabbá vált. Nemcsak politikai ellenfeleit támadta, hanem azokat a republikánusokat is, akik szerinte gyengék vagy gyávák voltak, hogy kiálljanak mellette. A kormányzót, aki vonakodott fogadni a hívását, és – úgymond – nem akart Trumpra leadott szavazatokat keresni és találni.

Csalódott a Legfelsőbb Bíróságban; három új tagot is delegált, de ők sem voltak hajlandóak érvényteleníteni a választási eredményt, és megfosztani az elnökségtől Joe Bident.

Nem kímélte az alelnökét sem. Négy viharos éven át Mike Pence megkérdőjelezhetetlenül lojális volt az elnökhöz. Ám Trump kedvéért sem volt hajlandó részt venni néhány republikánus szenátor elkeseredett akciójában (érvényteleníteni akarták néhány tagállam eredményeit, hogy aztán némi jogi csavar után Trump maradhasson az elnök). Ezért Trump árulónak tartja. Január 6-a óta állítólag nem beszélnek, ami nem csoda: a trumpisták majdnem rágyújtották a Kongresszust, érthető, ha Pence esetleg neheztelne az elnökre.

Az már az első választási kampányában kiderült, hogy Trump szinte betegesen irtózik az igazmondástól. Nem ő az egyetlen politikus persze, aki nem fejtené ki az igazság minden szeletét, vagy kész sajátosan csoportosítani és értelmezni a tényeket. Ám a helyzet ennél súlyosabb: Trump beteges hazudozó, torz lelkű önimádó. A vereség gondolatát sem tudja elfogadni. Hogyan viselné el akkor a vereség tényét? Donald Trump egyértelműen jelezte, hogy az lesz, ami január 6-án történt. Két hónapja avval tüzeli híveit, hogy országukat ellopták tőlük, és vissza kell szerezniük – hogyan lehet ezt értelmezni a különféle felfegyverzett csoportok, a szövetségi kormányzattal ellenséges, ellenszegülő milíciák földjén? Ahol a kampányban és a választás után is fegyveresek tüntettek? Ahol el akarták rabolni az egyik állam kormányzóját? Ahol Biden beiktatásának napján, január 20-án – az FBI információi szerint – az ötven tagállam fővárosában fegyveres csoportok készülnek tiltakozni? Mire lehet számítani ott, ahol az elnök – a kormányzat vezetője –, a politikai élet centruma szít gyűlöletet, és erőszakra buzdít?

Amikor a tiltakozók betörtek a Kongresszus épületébe (közben rongáltak, megtámadták a sajtót, a rendőrökkel verekedtek), a hírtévékben talán a leggyakrabban azon keseregtek a stúdióvendégek, a kommentárok, a bemondók, hogy „ez nem Amerika”, ez „nem az amerikai demokrácia”. Dehogynem. Ez is Amerika, nagyon is az.

Az USA létrejötte óta a demokrácia és az erőszak között szédeleg. Trumpnak sikerült mozgósítania a legalantasabb ösztönöket (a hazafiságra hivatkozva, mi másra?). Megmutatta Amerika legsötétebb arcát. Azt, amelyik Trumpot elnökké tette, minden törvényszegése, immoralitása ellenére. A hatalom akarása fanatizálhat, a tömegeket – érdekeikre hivatkozva – a zsarnokság felé navigálhatja; még ott is, ahol léteznek erős és független intézmények.

Az USA-ban előállt az a helyzet, amikor a törvényhozás, az erőszakszervezetek és az elnöki stáb egy része védi az alkotmányt a hivatalban lévő, akár az államcsínytől sem idegenkedő elnöktől.

Messze még a vége: Biden beiktatása nem fogja azonnal lecsillapítani a kedélyeket, a gyanakvás és gyűlölet légkörében az ellenállás, az elégedetlenség, a felfordulás és a fegyveres zendülés lehetősége még sokáig az amerikai hétköznapok része marad. / Makai József