Láda mélyén a szabadságba

A The Pond jelentette elsőként, hogy a szovjetek 22 ezer lengyel tisztet mészároltak le a katyni erdőben, akárcsak azt, hogy a nácik rakétákat építenek Peenemündében. És ennek a szervezetnek az embere menekített ki 1947-ben Budapestről, az ÁVH és a szovjetek elől, kalandos úton, vagy hetvenöt demokrata politikust.

A The Pond alapítása John Grombach befolyásos katonatiszt, jogász és elszánt kommunistavadász nevéhez fűződik. Fontos szerepe volt Alger Hiss, Carl Marzani és más, a szovjeteknek dolgozó amerikai kormánytisztviselő leleplezésében. Országának a háborúba való belépése idején azután az OSS munkatársa volt, és a becsvágyó Grombach elérte, hogy vezetésével új, az egész világra kiterjedő szervezet alakulhasson, amely hírszerzéssel, akciókkal szolgálja az amerikai érdekeket a hatékonyságot megcélozva a legnagyobb titoktartás közepette úgy, hogy még az amerikai nagykövetek se tudhassanak a létezéséről, megbízottairól.

Ezért a háború idején Washington lisszaboni nagykövete sem tudott arról, hogy Solborg ezredes, az OSS embere mellett egy másik diplomatája, Edward Crocker is hírszerző. Ő volt a The Pond egyik legfontosabb európai megbízottja, az ő kezében futottak össze a szervezet berlini, varsói és budapesti ügynökeinek jelentései, ő továbbíthatta a Horthy-kormány „kiugrási irodájának” üzeneteit Wodianer Andor lisszaboni magyar követtől, Kállay Miklós miniszterelnök bizalmi emberétől Washingtonba. Amerikai levéltári források szerint egyébként a The Pond embereinek a külföldön szolgáló magyar katonai attaséktól, a német hadsereg mellé rendelt magyar összekötőktől sok fontos információt sikerült megszerezniük. Grombach emlékirataiból azután megtudjuk, hogy vetélytársuk, Solberg ezredes valójában a németeknek dolgozott, ezért sok tervük meghiúsult, és szervezetük tevékenységét a portugál fővárosból Madridba és Bernbe helyezték át.

A The Pond sikereinek egyik színhelye Párizs volt, ahová a fontos információk is befutottak. A forrás bizonyos Marcel Petiot orvos volt, aki mind német tiszteket, mind kelet-európai menekülteket kezelt. Egy lengyel páciensétől szerzett tudomást a katyni vérfürdőről, német katonáktól pedig a sikeres rakétakísérletekről.

Petiotról, a remek hírszerzési forrásról csak a háború után derült ki, hogy mániákus sorozatgyilkos is volt. Jó pénzért dél-amerikai menekülést ígért áldozatainak, ráadásul előtte még szívességből be is oltotta őket trópusi betegségek ellen. Valójában ciánt fecskendezett beléjük, majd elégette a tetemeket. Huszonhármuk maradványait találták meg, összesen hatvanan is lehettek. A The Pond párizsi fő forrása nyaktiló alatt végezte.

Nem ily bizarr, de sikeres a története a James McCargar nevű fiatal diplomatának, aki 1946 tavaszán érkezett a budapesti amerikai képviseletre. Főként azért, mert tudott oroszul, és voltak tapasztalatai a szovjetekről: a háború alatt alkonzulként dolgozott Moszkvában és Vlagyivosztokban, majd összekötőként a szovjet haditengerészetnél. Bár a diplomatákat is behívták, katonaként a külügyminisztériumban maradhattak, ezért McCargar tengerésztisztként, de (még) nem hírszerzőként érkezett hozzánk, és feladata volt az is, hogy felkutassa a nácik által elrabolt, elrejtett értékeket. Amikor amerikai magyar ismerősöm Washingtonban 1992-ben megismertetett vele, elmondta: ifjú kollégáját, volt stanfordi egyetemi évfolyamtársát váltotta, aki elárulta: a The Pondnak dolgozik, és felkínálta, vegye át ezt a munkakörét is.

Elvállalta, megörökölte az informátorhálózatot, amely főként németellenes arisztokratákból állt, de ők a szovjet nyomulás elleni küzdelemben kevéssé lehettek hasznosak. Megismerkedett azután a hatalom embereivel is. Vacsorázott Rákosi Mátyásnál, ahol tanúja volt annak, több nyelven is milyen jól beszél Gerő Ernő, az NKVD „barcelonai hóhérja”, aki Ullman bárónak, a hitelbank elnökének a vacsoráján az asztal alá ivott egy bizonyos Tyusint, a szovjet kémhálózat akkori főnökét – aki az eset után el is tűnt Budapestről.

A Bimbó úti villában lakó fiatal amerikai másodtitkár az év őszére már szélesebb gárdára támaszkodhatott: a Kisgazdapárt, a „pfeifferisták”, a Parasztpárt és a szociáldemokraták parlamenti képviselőire, újságírókra. Egyebek mellett sikerült megkapnia a kormányülések jegyzőkönyveit, volt informátora a Nemzeti Bankban, a Külügyminisztériumban, a rendőrségnél és a szakszervezeti mozgalomban egyaránt.

Történetesen az utóbbiak egyik vezetője javasolta: miután a teljes kommunista hatalomátvétel már csak idő kérdése, kezdjék meg a fegyveres földalatti ellenállás megszervezését. Segítsék ezt az amerikaiak legalább rádiókkal, hogy az ellenállók, ha elérkezik a cselekvés órája, tudjanak egymással összeköttetést tartani. McCargar 1947 tavaszán Washingtonba repült, és továbbította a kérést Grombachnak. A The Pond főnöke ezt nem tartotta teljesíthetőnek, viszont más, reálisabb támogatást javasolt: segíteni abban, hogy elhagyhassák az országot, megmeneküljenek a börtön vagy a Gulag elől a vezető kommunistaellenes magyar politikusok.

Hősünk a rákövetkező évben az engedélyezett 25 helyett 75 embert juttatott ki, csempészett Nyugatra, egyeseket személyesen. Köztük volt például Peyer Károly, a Szociáldemokrata Párt és Pfeiffer Zoltán, a Függetlenségi Párt egyik vezetője. Az utóbbit feleségével és ötéves kislányával a Hármashatár-hegyen várta az amerikai katonai attaséi hivatal McCargar vezette kocsija. A menekülők a furgon platóján elhelyezett ládákba kerültek, majd a jármű Ausztria szovjet övezetén áthaladva utasaival simán átjutott az amerikai zónába, mivel a két (volt) szövetséges kölcsönösen biztosította diplomatáinak a szabad közlekedést. McCargarnak – az amerikai haditengerészet kérésére – hat magyar tudós és feleségeik kicsempészését is meg kellett szerveznie. Azoknak a tőle kapott dollárokkal sikerült kiutazási engedélyeket szerezniük – az egyik asszony kivételével. Őt azután a már bevált módszerrel, ládában csempészték ki, ezúttal repülőn.

A menekülők között lehetett volna a már bábként kezelt államelnök, Tildy Zoltán is. Akinek veje, Cholnoky Viktor fordult a kéréssel McCargarhoz. A The Pond elfogadta az igényt, és az elnök mellett legfeljebb hét családtag kijuttatását vállalta – ám Cholnoky kétszer annyihoz ragaszkodott. Ráadásul meggondolatlanul, az amerikai Time magazin munkatársának jelenlétében, nyíltan tárgyalt erről McCargarrel, majd az újságíró világgá kürtölte, hogy szökni készül a magyar államelnök. Abban, hogy Cholnokyt egy évvel később hazarendelték kairói követi posztjáról, és árulásért felakasztották, alkalmasint szerepe lehetett a történteknek. Tildy, akit az amerikaiak balatoni üdülőjéből először csónakon szöktettek volna ki, majd tovább, a határig, megúszta az ügyet 1956-ig tartó házi őrizettel – hogy azután három évet üljön le hatéves börtönbüntetéséből, mert Nagy Imre kormányának államminisztere volt.

Amikor McCargar egyik informátorát, Déri Imre újságírót letartóztatták, illetékesek jelezték az amerikaiaknak: tudják, kivel áll kapcsolatban. Ezek után a The Pond emberének napokon belül távoznia kellett, míg egy magyar segítője, aki nem akart vagy nem tudott menekülni, hosszú évekre börtönbe került. Támogatóinak nevét egyébként soha nem hozta nyilvánosságra. Kényszerű távozása után maradt a hírszerzésnél, és amit nem engedtek megtennie Budapesten, azt megpróbálta másutt: nagyszabású, titkos akcióban gárdát képeztek ki, hogy fegyveres akcióban vegye át a hatalmat Albániában Enver Hodzsától, a kommunista diktátortól. Ejtőernyőn dobták le a harcosokat – mint kiderült, a biztos halálba. Az amerikai–brit közös akció összekötő tisztje ugyanis bizonyos Kim Philby, Moszkva régi ügynöke volt.

A The Pond 1953-ig tartó, 42 országban kifejtett tevékenységét a történészek utóbb (az albán ügy miatt is) nem értékelték túl nagyra. James McCargar bizonnyal minden elismerést megérdemel. Írt könyvet (még álnéven) hírszerzői tapasztalatairól, amely A titkos háború címmel 1993-ban magyarul is megjelent. S igen büszke volt, amikor régi barátjának, Varga Bélának, a jeles kisgazda politikusnak, az amerikai magyar emigráció vezetőjének ajánlására Göncz Árpádtól átvehette a Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Egyébként – meglepetésemre – szerény körülmények között élt. A The Pond annyira titkos volt, hogy megfelelő nyilvántartást sem vezettek – míg a Külügyminisztérium hivatalosan nem kívánt tudni egykori, „eltávozott” munkatársáról. Három éve úgy halt meg, hogy hazája soha nem ismerte el, nem tüntette ki azt a polgárát, aki sok magyar életét megmentette meg. / Heltai András