Költöző történelem

Ha nem is lehet mindenki egyformán elégedett, azért lassan rendeződni látszik a Politikatörténeti Intézet (PTI) elhelyezésének ügye. Igaz, el kell hagyniuk azt az épületet, amelyben eddig tevékenykedtek, de értékes gyűjteményüknek ezután is lesz helye.

A költözés azért vált sürgetővé, mert a Kúria néhány hete pontot tett egy hosszú ideje húzódó peres folyamat végére. Elutasította ugyanis az intézet felülvizsgálati kérelmét, ezzel pedig végérvényessé vált, hogy az állam nem köteles sem anyagi kompenzációt, sem csereingatlant adni neki. Ráadásul az államot, vagyis a Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-t képviselő ügyvéd már korábban végrehajtási eljárást indított azért, hogy mielőbb távozzanak eddigi székhelyükről. Varga István azonban lapunknak azt is elmondta, hogy a helyzet mégsem olyan rémisztő, mint amilyennek elsőre látszik.

„Néhány napja részt vettem egy egyeztetésen a közelben, és ha már úgyis ott voltunk, kollégámmal együtt bementünk abba a gyönyörű épületbe, hiszen még sosem jártam benne. Láttunk ott egy csomó zsákot, és a portás nagyon készségesen felvilágosított, hogy már hónapok óta előkészítik a költözést. Közben pedig azt is hallottam, hogy a Feneketlen-tó közelében lévő hajdani budapesti pártiskola épületében, a Villányi úton kaptak helyet, abban a székházban, amely jelenleg egy MSZP-hez közeli alapítvány tulajdonában van, és amelyet a szocialisták is használnak. Így a végrehajtás iránti kérelem lényegében okafogyottá vált, mert a kérdés tulajdonképpen megoldódott. Ennek pedig igazán örülök, hiszen az intézet valóban pótolhatatlan iratokat őriz, azt nem képzelheti senki, hogy a híd alá kerülnek.”

A Politikatörténeti Intézet jelenlegi épületében, az Alkotmány utcában hatalmas mennyiségű anyagot őriznek. Majdnem 2600 iratfolyómétert – 2,6 kilométert – tesz ki az intézet tulajdonában lévő levéltári és könyvtári irat. Nagyjából ugyanekkora, 2430 iratfolyóméternyi levéltári dokumentum pedig az állam tulajdonát képezi. Egry Gábor, a PTI főigazgatója a 168 Órának részletezte is, mi minden van a birtokukban:

„A levéltárban az államosítás után már csak 1944 előtti szociáldemokrata, illegális kommunista, egyéb munkásmozgalmi, illetve szakszervezeti iratok maradtak. Bekerültek azonban dokumentumok a progresszió elhunyt személyiségeinek magánhagyatékából is. Ugyancsak vannak nálunk a rendszerváltás után született iratok. Ez egyébként egy jól áttekinthető gyűjtemény, nincs benne titok, és bármely része kutatható. A levéltárat dobozokban és megfelelő tárolóeszközökben tartjuk, így a költözéskor a dobozokat kell mozdítani, és egy olyan nyilvántartási rendszert kell kialakítani, amely később is használható. A könyveknél ez nehezebb, közöttük selejtezni is kell, mert a teljes állomány számára nincs elég hely, ez pedig idő- és energiaigényes.”

A lényeg az, hogy az egész gyűjteményt csak szigorú szabályokat és törvényi előírásokat betartva, pontos nyilvántartás elkészülte után lehet elszállítani. A gyakorlati problémák megoldása mellett természetesen nem hallgatható el az ügy politikai vetülete sem. Egry Gábor erről is beszélt.

„Úgy látom, a jelenlegi hatalom politikusai számára a PTI ugyanolyan ellenség, mint amilyen például a megszüntetett 1956-os Intézet, vagy a kiebrudalt Közép-európai Egyetem, a CEU volt. Az eljárásuk logikája, hogy ezeket meg kell semmisíteni. Erre magyarázat lehet, hogy feleslegesnek tartják a baloldali múlt értékeit, de attól tartok, a helyzet ennél súlyosabb. Az utóbbi időben sok jel utal arra, hogy egyáltalán nem érdekli őket az, amit nemzeti hagyatéknak tekintünk. Nekik csak akkor értékes valami, ha felhasználható a saját érdekükben. Erre példa a Magyar Nemzeti Levéltár kiköltöztetése a Várból. Abban az esetben sem érdekelt egyetlen politikust sem, hogy az ügynek súlyos következményei lehettek volna, tönkremehetett volna az iratok egy része. Emlékezetes egyébként, hogy a PTI-től a Fidesz már az első kormányzása alatt is megvonta a költségvetési támogatást, és ez 2010 után is így történt. Miközben az újonnan alapított intézetektől a kormány nem sajnálja a százmilliókat, nekünk sem csereingatlant, sem anyagi ellentételezést nem ajánlottak fel, ami világossá teszi a politikai indítékot. Néhány alkalommal már kezdődtek egyeztetések a Nemzeti Vagyonkezelővel, ezek azonban mindig megszakadtak, mert miután ajánlatot tettek, a mi reakciónkra már nem válaszoltak.”

A főigazgató arról is beszámolt, hogy a költözés hatalmas anyagi terhet ró rájuk, 25-30 millió forintba kerül, és ezt maguknak kell kigazdálkodniuk. Ráadásul a költségeik jelentős része az, hogy államosított levéltári anyagot őriznek, az állam pedig ezt sem hajlandó megfizetni, csak perrel lehet kikényszeríteni. Hozzátette, hogy a vagyonkezelő még nem kereste meg az intézetet, miképpen képzelik el az átadás-átvételt, sőt az erről szóló megkeresésükre sem reagáltak. A levéltári iratok további elhelyezéséről sem velük egyeztetett az állam. Egry Gábor úgy fogalmazott, a jelek szerint nem tudják, miképpen kell egy levéltárat átvenni. Viszont amíg ezekről a kérdésekről nincs döntés, addig az esetleges további jogi lépésekről sem tudnak határozni. A fő probléma az, hogy eddig egyetlen ítélet sem tisztázta, hogy miként került a magyar állam az MSZP helyére abban a szerződésben, amely alapján az intézet évtizedeken át használta az épületet, ahonnan most távoznia kell. Más elbírálás alá esik ugyanis, ha erről az MSZP-vel szerződtek, vagy ha a magyar állammal. Ezt Varga István is kulcskérdésnek tartja.

„Gyakorló jogászként erre mondtam, hogy ez az ügynek a leglényegesebb része. Az épület kiürítése iránt egy külön pert kellett indítani, mert a Kúria csak annyit mondott ki, hogy az állam felmondhatja a régi szerződést. Végül is kiderült, hogy az intézetnek nem volt jogalapja az épület használatára, ez pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy menniük kell.”

Amire Egry Gábor megjegyezte, hogy e kérdésről van egy beadványuk az Alkotmánybíróságnál, amelynek azonban még a napirendre vételét is többször elhalasztották. A főigazgató ezzel válaszolt azokra a korábban elhangzott vádakra is, hogy a perekkel csak az időt próbálták húzni. Mint mondta, azért pereltek, mert úgy vélték, nekik van igazuk. Amúgy pedig a legfőbb céljuk, hogy végre azzal foglalkozhassanak, amihez értenek, vagyis a történelemmel és a róla szóló dokumentumokkal.

Varga Istvántól azt is megkérdeztük, hogy ebben az ügyben az állam képviselete egyszerű ügyvédi megbízás volt-e számára, vagy többet is jelentett. Mint kiderült, érzelmileg is érintette ez az ügy. Emlékeztetett rá, hogy a 19. századi kitűnő építész, Hauszmann Alajos egyik legszebb alkotása az az épület, amelyről most szó van. Igazságügyi palotának készült, benne helyezték el egykor a Kúriát, így a történelmi igazság győz, ha most visszakerülhet oda a legfőbb bírói testület.

„Én nagy Adria-hívő vagyok, és valahányszor a tenger felé megyek, Fiuméban megcsodálom Hauszmann ottani remekművét, a kormányzói palotát. Ilyenkor az is eszembe jut, hogy sem az, sem például a Kolozsvárra tervezett épületei már soha többé nem kerülhetnek vissza az anyaországhoz. Hát legalább most a Kúria kapja vissza eredeti helyét, a nemzet főterén álló épületet. Családi érintettség okán mindig elleneztem a kényszerű államosítást, de itt most éppen ellenkezőleg, egy ősi állami épület nyeri vissza régi méltóságát.”

A jelek szerint december végére elfoglalhatja új helyét a Politikatörténeti Intézet a Villányi úton. Öt-hat kisebb irodájuk és egy raktáruk lesz ott, kialakíthatnak egy kutató- és olvasótermet is. Egry Gábor azt is elmondta, azoknak az értékeknek az elhelyezéséről is előrehaladott tárgyalások folynak, amelyek az új, a korábbinál szűkösebb helyen biztosan nem férnek el. A nemzeti értéket képviselő baloldali kutatóközpont, a könyvtár és a levéltár tehát ezek szerint működhet tovább. Happy end persze már csak azért sincs, mert nyilvánvalóan politikai döntés következménye az, hogy az intézetnek el kell hagynia jelenlegi bázisát, még ha ezt jogi úton meg is támogatták. Így mindenki aggódhat, aki nem áll be a sorba. / Sebes György