Két Európa-stratégia

Csizmadia Ervin

Bár az utóbbi hetekben alaposan felbolydult Magyarország, s korántsem egyértelmű, mi lesz az utcai megmozdulások végeredménye, mégsem ezek várható kimeneteléről szeretnék beszélni. Egy másik – az előzővel azért összefüggő – kérdéshez szeretnék hozzászólni: miért terméketlen vagy csekély hatásfokú az ellenzéki politizálás? Ez a kérdés ugyan éppen az utcai tiltakozások időszakában elhalványulni látszik, de amint alábbhagy kissé a fiatalok megmozdulás-sorozata, az ellenzéki pártok nyomban előbukkannak, és vezetőik megnyilvánulnak.

A „miért csekély hatásfokú az ellenzéki politizálás” kérdésére adott rövid válasz egy idézet az MSZP egyik alelnökétől: "Nem Európát, hanem Orbán Viktort kell megállítani. Európát utol kell érni." Ha netán valaki erre azt veti ellen, hogy hiszen ez igaz, vagy ha nem, akkor is ez csak az MSZP álláspontja, nem az egész ellenzéké, arra a következőt válaszolom. Ha igaz is lenne (szerintem nem), akkor sem szabadna ennyiben hagyni, másrészt meglehet, hogy az ellenzék többi pártja nem teljesen ezt gondolja, de Európa-ügyben nemigen látunk egyiktől sem érdemi állásfoglalást. Ha el is mondják, mit is gondolnak Európáról, látható módon nem tudják vagy nem értik, mit gondol a kormánypárt Európáról. Márpedig – s ez az egyik fő tézisem – „jó” politika csak a rivális politikájának hozzávetőleges megértéséből jöhet. Az egész ellenzék hatalmas deficitje, hogy fogalma sincs róla, mit akar a kormányoldal, vagy szűkebben, mit akar a kormányoldal Európával.

Az ellenzéknek látszólag jó oka van arra, hogy ne „értse” a kormányoldalt, s emiatt ne is foglalkozzon vele. Az ok csaknem 200 éves, a reformkor nagyjai hagyományozták ránk, s lényege az, hogy Magyarország felemelkedésének kulcsa a Nyugat követése. Elég csak megnéznünk Eötvös József híres Reform című munkáját 1846-ból, abban világosan körvonalazódik, hogy Magyarország „nem maradhat jelen helyzetében”, az évszázados pangás után végre alkalmazkodnia kell Európához, át kell vennie annak intézményeit és normáit.

Az az óta eltelt közel két évszázadban nyugatosság alatt azt értjük, hogy Magyarország szembesül ezzel a lényegében kész Nyugattal és a lehető legnagyobb mértékben igyekszik követni intézményeit és normáit. Ennek az adaptációs kihívásnak az egyik utolsó próbája az 1989–90-es átmenet volt, amikor senki számára nem volt kérdéses, hogy a szovjet típusú puha diktatúra kimúlt, s helyébe csakis a nyugati típusú demokrácia jöhet.

Ezt a stratégiát – amely már jelen volt a késő Kádár-korban is – mintakövető nyugatosságnak nevezhetjük, s lényege valóban az, hogy nem különösebben vizsgálja, hanem adottnak veszi a mintaadó régió helyzetét. Nem érdekli például, hogy a mintaadó országok mennyi idő alatt jutottak el abba az állapotba, hogy a liberális demokráciát hézagmentesen üzemeltethessék. A mintaadás-mintakövetés logikájában gondolkodók nemigen forgathatják haszonnal Acemoglu és Robinson híres könyvét a nemzetek felemelkedéséről (illetve bukásáról), amelyben hosszas leírások szólnak arról, hogy az országok közötti különbségek „mélyen a történelemben” dőlnek el. A mintakövetéses logikában a történelemnek nincs jelentősége, vagy ha van, az inkább negatív.

Természetesen van még egy perdöntőnek tűnő érv az ilyen gondolkodásmód kezében. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy Deákék kora óta ez a főiránya a nyugat megközelítésének, hanem arról is, hogy ma is úgy tűnik, a világ hierarchikus. S hiába létezik az EU, a maga 27 „egyenlő” tagországával, az elvben egyenlők között rengeteg fejlődésbeli különbség van. A nyugat-követő stratégia napjainkban ebből kiindulva azt mondja: Magyarország ne akarjon dacolni ezzel a Nyugattal, hanem kövesse azt. Esetünkben ez az EU meghatározó intézményei által képviselt normákat jelenti a migráción át a jogalkalmazásig.

Amikor tehát az MSZP alelnöke azt mondja: „utol kell érni Európát”, egyszerre fogalmazza meg a legidőtállóbbnak tűnő hazai tapasztalatot és a leghúsbavágóbb mai felismerést: a Nyugat követése elsődleges állami, nemzeti, társadalmi érdek.

S ennyivel akár el is intézhetnénk a dolgot, annyira egyszerűnek látszik. De persze nem az. Van ugyanis egy másik gondolati hagyomány is. Erről – amennyire meggyőződhettünk róla az elmúlt években – nem csak az MSZP, de a többi ellenzéki párt sem tud. Ha tudna, valószínűleg kicsit korrigálna álláspontján, s nem oly népmesei retorikájú közleményt adna ki, mint az MSZP alelnöke. Nem kötelező erről tudni, de mégis jó lenne ezt is ismerni, mert az ellenzék a hírek szerint 2018-ban le akarja győzni a kormánypártokat. Így nem árt „megismerkednie” néhány körülménnyel. Például a kormányzat által vallott Európa-képpel.

Bármennyire furcsa: a mai magyar jobboldal egy olyan hagyományból jön, amelynek alapjai a reformkor előtti időkig nyúlnak vissza. Ebben Magyarországnak a Nyugathoz való viszonya nem olyan evidens és egyoldalú, mint az előbb tárgyalt tradícióban. Ebben óriási szerepe van a régi Magyarországnak, amely Európához egészen másképpen kapcsolódott, mint az, amelyet a 19. század közepétől ismerünk.

Szokás ebből kiemelni, hogy Magyarország Európa védőbástyája volt a történelemben. Mondják ezt mai kormánypolitikusok is, de ez messze nem meríti ki ennek a gondolkodási hagyománynak a lényegét. Mert még ha igaz is lenne, ebben nincs benne az, amit pedig a régi magyar gondolkodás tartalmazott, hogy Magyarország belső társadalmi fejlődése számos olyan vívmányt produkál, amit a Nyugatnak is érdemes lenne megismernie, netán átvennie.

Ez a gondolkodásmód azt állítja, hogy a magyar történelem korántsem volt annyira pangó és negatív, mint azt beállítják. Példának okáért sokat olvashatunk a régi magyar irodalomban (és a régi Magyarországról szóló két háború közötti irodalomban, Prohászka Lajosnál, Joó Tibornál, sőt Bajcsy-Zsilinszky Endrénél) arról, hogy – ellentétben a nyugati abszolutizmusokkal – a magyar királyok soha nem kényszerítették rá a magyar társadalmat az általuk diktált normák képviseletére, hanem törekedtek egyfajta társadalmi szerződésre. A régi magyar irodalom ezt a szent korona tanban kifejeződő „társadalmi szerződést” olykor magasabb rendűnek tekinti, mint a nyugati típusú hűbériséget. Azon persze manapság elmélkedhetünk, hogy egy a nemességre (s nem a korabeli társadalom egészére) szabott ideológiai konstrukció mennyiben felel meg a mai értelemben vett társadalmi szerződés fogalmának, de most nem annak kimutatása a lényeg, hogy nem sokban. Annyit akarok mondani, hogy ez a Szent Korona-tan évszázadokon át „működik”, s azok, akik hisznek benne (nem kevesen voltak még a dualizmus idején is), úgy vélik, hogy a nemességnél szélesebb rétegekre terjedt ki.

A mai magyar miniszterelnök és az egész jobboldal viselkedését látva számomra egészen nyilvánvaló, hogy a Fidesz vezette kormány a magyar politikatörténetnek ehhez a „mintaformáló” ágához kívánja kapcsolni magát. De így volt ezzel már a 90-es évek közepén is, amikor még kereste annak módját, hogyan kerülhet versenyhelyzetbe az akkor éppen kétharmados bal-liberális kormánnyal szemben. Nem állítom, hogy ennek a mintaformáló külpolitikai attitűdnek a bevezetése volt a legfontosabb komponense a Fidesz 1998-as választási győzelmének, azt azonban igen, hogy abban a bizonyos, sokak által emlegetett kormányzati agendában vagy narratívában fontos szerepe van. S elég csak megnéznünk Orbán Viktor nemrégiben Máltán elmondott beszédét, hogy ezt az állításomat igazoltnak találjam. A Fidesz elutasítja a „mintakövető” Európa-képet és helyette a „mintaformálásra” teszi a voksát. Ezt lehet utálni és ördöginek tekinteni, de egyet nem lehet: tudomásul nem venni. S szerintem még valamit nem lehet nem tenni: a régi magyar politikától elválasztani, és egy diktatúraépítés eszközének tekinteni.

Ha az ellenzék választást akar nyerni, tisztában kell lennie ellenfelével. Ha egy bokszoló le akarja győzni ellenfelét, videókat elemez, hogy kitanulmányozza ellenfele mozgását. Ugyanezt halljuk nap nap után minden sportág képviselőitől, edzőktől és versenyzőktől.

A mai magyar ellenzék, nagyon úgy tűnik, nem akarja „tanulmányozni” ellenfelét. De le akarja győzni. Ez számomra ellentmondás. Hogy esélyes kihívó legyen, annak van egy előfeltétele: akarnia kell valamilyen szinten megismerni azt a világot, amelyet le akar váltani. A Fidesz-világot pedig úgy tudjuk a leginkább megérteni, ha a fenti dichotómiában helyezzük el. A Fidesz nem követő párt, hanem formálni akar. Ez a magyar politika történetének fontos hagyományrétege. 1990-ben fogalmunk nem volt róla, hogy ez egyszer megelevenedhet, sőt: nem is nagyon tudtuk, hogy van ilyen hagyományréteg. Az átmenet eufóriája arról szólt, hogy a szovjet típusú tespedés után eljött a nyugati típusú demokrácia, a szabadság és az emelkedés korszaka.

A Fidesz miatt nem jött el? Ezt még legmegveszekedettebb ellenfelei sem mondhatják. Azért nem jött el, mert korántsem olyan könnyű nyugati típusú liberális demokráciát teremteni, mint ahogy eredendően gondoltuk. Azt hittük: a demokratikus intézmények átültetésével ráálltunk a jó pályára, s utána már csak nyírni kell a gyepet. Ma már kutatók sokaságától tudjuk, hogy az akkori optimizmus alaptalan volt, s a világ demokráciáinak nem csekély része nem liberális demokrácia. Szerettük volna és szeretnénk, ha a magyar az lenne, de úgy látszik – s éppen a magyar politikatörténeti hagyomány miatt is – ez sokkal nehezebb, mint gondoltuk.

Ennek felismerése viszont nem viheti oda az ellenzéket, hogy a lehető legkisebb erőfeszítést teszi ellenfele értelmezésére, s kikiáltja azt mindenfélének, s e miatt félrerajzolt stratégiákat választ ellene. Az ellenzék nem elégedhet meg annyival, hogy minden rossz a Fidesztől származik, s az egyetlen megoldás: annak elzavarása. Ez stratégiának kevés. Mint ahogy borzasztó kevés az is, amit Európa szintjén mottónk tartalmaz. Azt nyilván nem gondolom, hogy az ellenzék mozduljon el egy „mintaformáló” attitűd felé, s adja fel „mintakövető” identitását, azt azonban joggal várhatjuk el tőle, hogy legalább legyen tisztában azzal, mik is az ellenfele identitását komponáló elemek, s ezek honnan erednek.

Az ellenzék megújulásához a Fidesz értelmezésén keresztül vezet az út, ahogyan a Fidesz is azért tudott esélyes kihívóvá válni, mert fontosnak tekintette az akkori MSZP értelmezését. A magyar ellenzéknek – ha tartósan tényezővé szeretné tenni magát – az egész magyar történelmet kell sokkal jobban értenie annál, mint ahogy ma érti.