Karmelita lakópark

Nem értem, mi nem érthető. Az egyívású emberek szeretnek egymás közelében lenni, s minél többen élnek így, annál otthonosabban mozognak a térben, érzik sajátjuknak környezetüket, hogy ne mondjam, a hazafiasság, a patriotizmus apró, bensőséges változatai minden dagályos megfogalmazás nélkül, szinte automatikusan költöznek szívükbe. Ha ez így van, akkor e költözések a haza épülésének kötőszöveteivé válnak, éppen ezért segíteni illik őket, nem pedig fennakadni, kipellengérezni, netán meggátolni. Könnyen belátható az is, hogy először azoknak kell megteremteni a lehetőséget, akik fontosak e kialakuló közösség számára, hiszen ők lesznek azok, akik vonzásukkal ösztönzői lesznek a többi, velük rokonszenvezők költözésének, s ha némelykor áldozatot kell ezért hozni, az is természetes. Különben pedig az ostromlott vár teória kidolgozásában oroszlánrészt vállaltak a kormány legodaadóbb barátai, következésképpen bizalmi üggyé válik számukra a szobák falain túli tér is. Ha már két Magyarország van, legyen ez az egyik. Ez is leszűrhető a Várkerület napjainkban zajló népességcseréjéből, s nem árt elfogulatlanul végigszántani történelmünkön ahhoz, hogy belássuk, hány és hány ilyen csere zajlott le már a szűk utcák mentén, önkéntes, kényszerű, avagy kikényszerített. Ha nem is a kövek, de a régről itt ragadtak utódaikkal egyetemben őrzik a historikus váltások emlékét. Rózsadomb „káderdűlője” a múlté és az újgazdagoké.

Az ehhez fogható patinás negyedekben az elöljárók legfőbb feladata maga a megőrzés, ami nem szűkülhet le csupán a házak küllemére, az egyedülálló miliő megóvására, a foghíjbeépítések, utcai kiegészítők szigorú előírásaira, hiszen a tereket csak lakóik tölthetik meg tartalommal. Szó sincs itt ingatlanmutyiról. Olyan embereket kell felkutatni, akik erre képesek, akik számára a környezet több mint kövek halmaza. A kiválasztás és a kiválasztódás mindennek természetes velejárója. Ezért óriási szerencse a kerület sajátossága, mely szerint a legtöbb ház, éppen műemléki fontossága miatt, önkormányzati tulajdonban maradt, így nem válhatott a bontás, az építészeti divathullámok martalékává. A jogszabályi keretek pedig utat nyitottak az észszerű cserék előtt. A beköltözők sora mondott le magántulajdonáról azért, hogy bérlőként vehessen birtokba egy-egy elaggott hajlékot, hogy saját költségén újítsa fel, komfortosítsa, és a költségét lelakhassa. Már miért volna igazságos gesztusukért piaci bérleti díjjal büntetni őket? Természetes hát, hogy az igénylők életre szóló bérleti joghoz jutnak, ami örökölhető, s az is helyénvaló, hogy ha meggondolnák magukat, a lakások magántulajdonú ingatlanra cserélhetők. Ha akad kivétel, olyan, műemlékvédelem alatt álló épület, amely magántulajdon és eladó, az önkormányzat azonmód lép. Nem él elővételi jogával és nem telik bele pár nap, már veheti is egy arra érdemes. Nem úgy, mint a Hiltonnal szembeni étterem, amelynek bérletét lassan egy éve mondta fel mondvacsinált indokkal az elöljáróság, de mindmáig zárva van.

Örvendetes, hogy a közelmúltban mennyien vállalták a kényelmetlen hurcolkodást, a megóvás diktálta szabályoknak való megfelelés többletráfordítását, a renoválás egyéb megpróbáltatásait. Valószínűleg ez egyben megacélozta kötődésüket, közelebb is hozta őket egymáshoz, teljesen mindegy, hogy honnan érkeztek, hogy faházat, panelt vagy társasházi lakást hagytak maguk mögött. Döntésük tudatos volt, nem pusztán alvóhelyet kerestek maguknak valahol. Otthonteremtésük tehát tágabb értelemben is garantálja a lokálpatrióta kötődést. Meghitt pillanatok, amint ismerősökként egymást üdvözlik, ahogyan leülnek a magasabb körökbe vezető nexusokat olyannyira ápoló vendéglős valamelyik egységének teraszán, csapják be maguk után szolgálati autóik ajtaját. Itt nem érhet váratlan intermezzo, idegesítő bratyizás, goromba beszólás, maximum néhány külföldi kér útbaigazítást. Ezen a fertályon ritka a kilakoltatás, nem ütközik lépten-nyomon kapualjakba húzódó hajléktalanokba a polgár, de lassacskán kiköltöznek épületeikből az akadékoskodó tudósok is, hogy átadják helyüket a köz lojális szolgálóinak.

A „magunk közt vagyunk” érzetét jelentősen növelte az államfő, majd a miniszterelnök munkahelyének idejövetele, amit a kerületvezetésnek nem szabadott más tényezőktől elszigetelten kezelnie. Komplexen kellett megalapoznia a tradíciók újraéledését, s ami szerves része annak a folyamatnak, amely valóban első kerületté teszi Budapest I. kerületét. Egyesek úgy vélik, hogy a könyvtár, a múzeumok, tudományos műhelyek helyett hivataloknak, kormányzathoz közel álló alapítványoknak helyet adó ingatlanok miatt a varázsát veszíti el a műemlékekkel telehintett Várnegyed, kevesebb lesz a látványosság, több a turisták elől elzárt terület. Mások azért aggódnak, mert kettészakad a kormányzati adminisztráció, nehézkessé válik az igazgatási centrumok közötti kapcsolattartás, újabb közlekedési tehertétellel számolhatnak a macskaköves utcák. Mindezekre azonban van megoldás. És van is erre késztetés. Ahogyan a karmelita kolostor gondos áttervezése, igényes és környezethez illő bebútorozása sikerült, úgy az új, vagyis régi funkciók áttelepítése sem fog gondot okozni. Az aggályokra persze figyelni kell, a vita lehet előrevivő, de nem pótolja a tetteket, hangzik a sokadszor hallott intelem, amihez jó, ha mi is tartjuk magunkat.

A cél, hogy a Várkerület kapja vissza jussát. Lassacskán mindenki ott lesz, aki számít. / Tamás Ervin