Iránytű nélkül

Amerikában egyszerű elnökváltásnál többnek mondható hatalomváltás zajlik, és az Egyesült Államok a korábbi külpolitikai hagyományokat felélesztve tér vissza a nemzetközi porondra. Eközben Kína világméretű gazdasági nyomulását – amely a távol-keleti tengereken katonastratégiai térhódítással is párosul – a pandémia sem tudta lassítani, sőt, a jelek szerint még gyorsította is. Az Európai Uniótól a britek kiválása után, a német–francia összhang jegyében, az eddiginél egységesebb nemzetközi fellépésre lehet számítani. Oroszországnak is döntenie kellene, kiket tekint partnernek és kiket vetélytársnak a globális sakktáblán. Valamiféle új stratégiának azonban még semmi jele Moszkvában.

2021. január 25., 12:58

Szerző:

Moszkva mostani külpolitikai magatartását az jellemzi leginkább, hogy nincs benne semmi koncepció. Nem körvonalazódnak hosszú távú, átfogó célok, inkább csak rögtönzés, az esetenként adódó lehetőségek megragadása látható. Mindez alighanem annak az ex-KGB-s elnöknek a lenyomata, akinek leginkább csak egy célja van, a hatalmon maradás, és lépéseit nem ahhoz igazítja, hogy mi növeli ténylegesen Oroszország súlyát a világban, hanem ahhoz, hogy mi szolgálja leginkább a saját személyes belső pozícióinak megszilárdítását az orosz nemzeti önérzet locsolgatása révén.

Nem volt ez mindig így. Az orosz hatalom évszázadokon át követett célja volt a kijutás a meleg tengerekre, az elmúlt évszázadra pedig az a törekvése nyomta rá a bélyegét, hogy minden eszközzel elkerülje a bekerítettséget, ne kényszerüljön kétfrontos harcra. Már a sztálingrádi győzelemben is jelentős szerepet játszott, hogy a Kreml tudomást szerzett arról, Japán felől nem kell tartania támadástól. A második világháború utáni bipoláris szembenállás idején a Szovjetunió előretolt bástyákat épített ki Európában, és közben igyekezett teret nyerni a harmadik világban is, amelyet „a szocialista világrendszer természetes szövetségesének” nevezett.

Azt követően – pontosabban a jelcini évek lezárulta óta – azonban Oroszország nem annyira épít, mint amennyire rombol, akadályozni igyekszik a széthullott birodalom egykori tagköztársaságainak nyugati kapcsolatépítését, anélkül, hogy az általa erőltetett szövetségi szerződéses viszonyok különösebb vonzerővel bírnának. A Baltikumban ezzel a feltartóztatási törekvéssel teljes kudarcot vallott Moszkva, de ahogy haladunk dél-délkeletre, bizonyos eredményeket felmutathat a közeli külföldnek nevezett országokkal kapcsolatos politikája, amely arra irányul, hogy a saját befolyását legalább a térség bizonytalanságban tartásával őrizze valamelyest.

A balti térségtől délre elsőként Belarusz található, amely az elmúlt közel fél évben meghonosította a hatalom elleni hét végi tömegtüntetések gyakorlatát, és ez – Navalnij hazatérése és letartóztatása nyomán – most magában Oroszországban is gyökeret verhet. Minszkben kettős hatalom alakult ki. Az oroszok nem akarnak belevágni abba, hogy királyt csináljanak, és legszívesebben már elengednék Lukasenka kezét, de egyelőre nincs, akiét ehelyett megragadnák. Így a fehérorosz ellenzék és a rezsim kölcsönösen tovább fárasztja egymást. Ha Moszkva és a Nyugat között megindulna valamilyen koncepcionális párbeszéd, alighanem meg tudnának egyezni valamilyen kiegyensúlyozott fehéroroszországi hatalomváltás támogatásában.

Ukrajna nagyon kemény dió, hiszen egyes keleti területeit orosz szakadár fegyveresek tartják ellenőrzésük alatt, nem beszélve az annektált Krímről. Ráadásul Biden személyes horizontján különösen fontos szerepet játszik Kijev. Ha lesz hamarosan érdemi párbeszéd Moszkva és Washington között, akkor ez a kérdés megkerülhetetlen. Az álláspontok ma olyannyira ellentétesek, hogy érdemi lépés csak akkor történhet a rendezés érdekében, ha Oroszország és a Nyugat kölcsönösen az egymással való partnerséget választja stratégiai irányként.

Az ukrán kérdésnek van egy magyar leágazása is. Az új amerikai kormányzat nagyobb hangsúlyt helyezhet arra, hogy Budapest ne akadályozza tovább Kijev és a NATO kapcsolatépítését. A mostani magyar vezetés nincs könnyű helyzetben, amikor szövetségesi hűségét kell bizonyítania ebben a helyzetben. A minap az orosz parlament alsóháza az emberi jogok megsértéseként ítélte el az ukrán nyelvtörvényt, megengedhetetlennek nevezve „az orosz és más nyelvek tiltását és üldözését”.

A nyelvhasználati kérdés a legutóbbi időben Moldova vonatkozásában is előtérbe került. A chisinaui alkotmánybíróság döntése megfosztotta az orosz nyelvet „az etnikumok közötti kommunikációs eszköz” státuszától. Moszkvában „mélységes sajnálattal” fogadták döntést – fogalmazott az orosz külügyminisztérium szóvivőnője. Marija Zaharova szóvá tette, hogy ez ellentmond a Maia Sandu moldovai elnök asszony által a választási győzelmét követően tett ígéretnek. Moldova helyzete kicsiben hasonlatos Ukrajnáéhoz, hiszen ott található az orosz ellenőrzés alatt álló Dnyeszteren túli terület mint rendezetlen státuszú térség. Az országban a román identitás – tehát egy NATO-ország identitása – és az orosz identitás egyszerre van jelen, és a chisinaui belpolitikai szerencse ennek megfelelően forgandó, kiszámíthatatlan. Szerény méreteinél fogva azonban Moldova alkalmas lehetne arra, hogy jövőjének alakításán keresztül mintegy felmérjék a Nyugat és Oroszország együttműködési képességét.

A Kaukázusban az oroszok voltaképpen megveregethetik a saját vállukat. Évekkel ezelőtt – az oszét és az abház ügy mentén – Grúziával sikerült olyan etnikai konfliktust gerjeszteniük, amely háborúhoz vezetett. Az oroszok katonai-lag megfenyítették a grúzokat, az ország egy része fölött közvetlen befolyást szereztek, és ezzel belátható időre elvették az atlanti szövetség kedvét attól, hogy a tagjai közé fogadja Grúziát. A tavalyi év végén pedig a muszlim Azerbajdzsán és a keresztény Örményország karabahi háborúját orosz békeközvetítéssel zárták le, Baku azért lehet hálás Moszkvának, mert legitimálta a harcokban elért területi nyereségeit, Jereván pedig azért, mert ezek – az ő szempontjából területi veszteségek – nem lettek még nagyobbak.

Az orosz befolyásnövelési törekvések szórványokban jelentkeznek a „közeli külföld” térségén túl is. Ezek közül messze a legjelentősebb a szíriai katonai szerepvállalás: az Aszad-rezsim megmentésével Moszkva hosszú idő után ismét tényezővé vált a Közel-Keleten. Miközben a Trump-kormányzat Izrael és egyes konzervatív arab monarchiák kapcsolatának rendezésével ért el bizonyos eredményeket, Moszkva abban a térségben tett szert befolyásra, ahol jelen vannak a muszlim radikális felforgatók mindkét, felekezetiként is elhatárolható ágának képviselői – a szunnita Iszlám Állam terroristái, illetve a síita Irán által mozgatott milíciák. Nyitott kérdés, hogy az amerikaiak és az oroszok befolyásolási képessége továbbra is akadályozni vagy éppenséggel segíteni fogja-e egymás érvényesülését a továbbiakban.đĐ

(6100 karakter)