Egy bátor asszony
Az apa az első világháborúban Franciaországban harcolt, ott ismerte meg Violette anyját. A lány kétnyelvűként két országban nőtt fel, miközben a taxizó papa és a varrónő mama mellett nem volt könnyű élete. Már egészen fiatalon dolgozni küldték, majd 1940-ben, 19 évesen katonai szolgálatra jelentkezett Nagy-Britanniában. Mint jól képzett, szenvedélyes lövészt, lőszergyárba osztották be munkára. A hadsereg női önkénteseit azután kivitték a Londonban a francia nemzeti ünnepen rendezett díszszemlére azzal: lássanak a családjukkal vendégül egy-egy Angliába menekült, magányos francia katonát. Violette egy magas, jóképű, nála 12 évvel idősebb idegenlégióssal ismerkedett meg, akiről kiderült, hogy magyar, és már több éve szolgál a nevezetes alakulatban. A tiszthelyettességig vitte, több kitüntetést is kapott.
Egymásba szerettek, s néhány hónap múlva össze is házasodtak. A két katonának egyhetes nászutat engedélyeztek, utána a fiatalasszony visszament a lőszergyárba, a férje pedig Eritreában, majd Szíriában harcolt. A szerelmesek még egyszer láthatták egymást, amikor Szabo rövid szabadságot kapott. Feleségét további kiképzés után légvédelmi üteghez osztották be, ám azt néhány hónap után el kellett hagynia, mert állapotos volt. 1942 nyarán megszületett Tania Szabo, akit az apja soha nem láthatott, mert októberben hősi halált halt a második el-alameini csatában, amelyben a szövetségesek döntő csapást mértek a német és az olasz csapatokra Észak-Afrikában.
Férje halálát akarta megbosszulni ez a bátor asszony – tárták fel életrajzírói. A katonaság és a fegyverek iránt érdeklődő, határozott fellépésű, franciául anyanyelvi szinten beszélő fiatal nőre már korábban felfigyelt a brit titkosszolgálatnak az az ága, amely az európai ellenállási mozgalmakat támogatta. Amikor Violette-et megkeresték, szüleire bízta a kislányát, és készséggel elfogadta a felkérést. Formailag az ápolónők egységébe, a SOE (Special Operations Executive) fedőszervezetébe vezényelték, s miután alaposan ellenőrizték, megkezdhette a több hónapos kiképzést. Megtanították neki a közelharcot csakúgy, mint a távközlést, tanult fegyverismeretet, rejtjelezést, nappali és éjjeli tájékozódást, és pontosan ismernie kellett a német erők fegyveres eszközeit, járműveit, egyenruháit, rangjelzéseit. Az utolsó az ejtőernyős kiképzés volt, hiszen csak így térhetett vissza az országba, ahol részben nevelkedett – haza.
Hősnőnket és egy társát 1944 áprilisában amerikai Liberator bombázó vitte át a csatornán, s az éjszaka sötétjében Cherbourg közelében sikerült földet érniük. Feladatuk az volt, hogy felmérjék a francia ellenállás Rouen-Dieppe körzetében működő hálózatának helyzetét, miután azt a nácik megbénították. (A hálózatot történetesen Claude Malraux, az író André Malraux fivére vezette. Őt később elfogták, és a háború végnapjaiban fejezték le a gross-roseni lágerben.) A britek felderítették, hogy a németek a csoport 120 tagját azonosították, így meg kellett szervezni a menekülésüket, és csatasorba kellett állítani az utódaikat. Miután ezzel végeztek, és bombázási célpontokat is rögzíteni tudtak, a SOE könnyű futárgépének az éjszaka sötétjében sikerült felvennie őket egy francia mezőn, és hazavinni.
Néhány hónappal később újabb bevetés. Violette június 8-án, két nappal a szövetségesek normandiai partraszállása után ugrott ki Franciaország felett két brit és egy amerikai társával (az utóbbi a rádiósuk volt), ismét egy Liberatorból. A cél, hogy szervezzék, erősítsék az ellenállás szabotázstevékenységét a németek hátában, megkönnyítve a szövetségesek előrehaladását. Miután Limousin környékén az ellenállók gyengébbek voltak, mint azt a londoni központban vélték, Violette feladata az volt, hogy más egységekkel vegye fel a kapcsolatot, és tőlük kérjen erősítést.
Két fiatal francia harcos vitte a kis Citroenben a cél felé, ám a gyenge felderítés következtében nem tudták, hogy éppen előttük haladt át a térségen egy páncélos SS-hadosztály, útban a frontra. Így hamarosan az útzárjához érkeztek. A hadműveleti területen tilos volt a közlekedés, így egyetlen lehetőségük a menekülés maradt. Több irányba futottak, az egyik férfi tüzelve fedezte Violette futását. Az asszony azonban a hegyoldalban felfelé rohanva kificamította a bokáját, képtelen volt továbbmenni. Most ő fedezte géppisztollyal a védelmezőjét, akinek sikerült elmenekülnie. A nő addig lőtt a közeledő SS-ekre, többüket le is terítve, amíg el nem fogyott a lőszere – azután nem volt tovább. Először az SD vallatta brutálisan Limoges-ban, majd a Gestapo párizsi központjában kínozták. Bár mindvégig hallgatott, már tudták róla, hogy ki ő, és hogy a SOE tisztje.
Mivel gyorsulva folytatódott a szövetségesek előrenyomulása, a nácik a fontosabb foglyaikat elvitték. Violette majd három hetet töltött társaival úton a ravensbrücki haláltábor felé marhavagonokban, szörnyű körülmények között. Ott kényszermunka, éhezés várt rá. Miután a nők megtagadták a munkát a fegyvergyárban, a lázadókat a königsbergi lágerbe vitték. Ott erdőt irtottak, leszállópályát építettek 1944 kemény telén – miután hajnaltól 5 órát álltak a fagyban a létszámellenőrzésnél. A szovjet csapatok közeledtével, január derekán visszavitték a nőket Ravensbrückbe, egymástól elkülönítve. Ott már nem kellett sokáig szenvedniük. 1945. február 5-én két társát, akik már járni sem tudtak, hordágyon hurcolták a kivégzőhelyre, és Violette-nek végig kellett néznie, amint a bajtársnőit tarkón lövik. Azután ő következett.
A brit királyi ház 1946 decemberében adta tudtul, hogy néhai Violette Szabo asszonynak „önként vállalt, veszélyes küldetésénél tanúsított bátorságáért, nagyszerű, példás helytállásáért” a György-keresztet adományozzák. Az érmet, amelyet korábban még csak egyetlen nő kapott meg, Violette lányának nyújtotta át VI. György. Emellett mind Szabo, mind a felesége megkapta a francia Hadikeresztet és az Ellenállás Emlékérmét.
Violette Szabo nevét alkalmasint kevesen ismerik Magyarországon. Sok londoninak legalábbis a szobráról ismerős: Londonban, a Temze partján áll, Canterbury érsekének fővárosi rezidenciája előtt. S van egy a bátor asszony emlékének szentelt múzeum is Herefordshire-ben, azon vidéken, ahol gyerekeskedett. / Heltai András