Hegyláncok és kenyérmorzsák

A szókeresés, a szótalálás, a megértés és a saját érzések beazonosítása mindannyiuknak nehéz: a leginkább önreflexív hős, a tanár olykor csak banális frázisokkal képes kifejezni legelemibb érzelmeit: „felébredünk ebből a rémálomból”, „Mennyi mindent nem mondtam el neki”. Zsófi és öccse egymást kerülgetik otthon, kizárólag Messengeren váltva kurta üzeneteket: a lényeg, hogy valójában szeretik egymást, elsikkad. A betegágy mellett őrködő apának fogalma sincs róla, hogy a lánya gondol rá – ugyan hallja a szavait, de azok dekódolhatatlan hangsorok maradnak. A regény leglíraibb, szabadversszerű szólama fokozatosan esik szét, ahogy Dorka mind mélyebbre süllyed álmába: előbb a központozás tűnik el, majd a grammatikai struktúrák is felbomlanak.

Az apa nyugtalanító, zsigeri kapcsolódást él át Zsófival, akivel hallgatni a legjobb: a lány „hosszú, körkörös, magukba záródó vagy a semmibe tartó” mondataiban a szavak külön-külön talán érthetők, monológja mégis idegen és rejtélyes. Feloldódás az apai, gyermeki, testvéri, tanár-, diák- és szerelmesszerepek skatulyáin, a nyelven kívül lehetséges. Zsófi keserű öccse akkor lép át perspektívátlan hétköznapjaiból az intimitásba, amikor volt barátnőjével lóg tétek, elvárások, lelkizés nélkül: bár gondjait képtelen megosztani, Kriszti mintha érezné, mire van szüksége.

A regény aprólékosan adagolt információkból, emlékképekből és az elmét sztereóban ostromló civilizációs zajok regisztrálásából építi fel karakterei belső világát. Dorkából puszta „pittyegés maradt”, gépek tartják életben, álmait neszek szervezik egy gyárhoz hasonlított kórházban. Mintha a hősök egyetlen, hatalmas mechanizmus szabadulni vágyó, élő fogaskerekei volnának. A szüntelen zúgás, nyikorgás, kattogás, sípolás őrjítő, forrása sokszor bizonytalan, hiányoznak a tájékozódási pontok: a hangadást kifejező igei állítmányhoz gyakran határozatlan alany tartozik („valaki sikít, valami morajlik”).

Bár párbeszédek nincsenek, a szereplők inkább egymást igyekeznek értelmezni, rejtett dialogikusság fedezhető fel főszöveg és a fotókat idéző lapalji mondattörmelékek közt. A kimerevített, kontextusuktól eloldott képek az adott oldal sajátos illusztrációiként is felfoghatók, egy részük pedig más oldalakon ismétlődik-variálódik, különböző szólamokat, széttartó perspektívákat fűzve össze laza asszociációk mentén, a finálét a felütéshez kapcsolva, felkínálva a körkörös olvashatóság lehetőségét is.

A cím nem(csak) az autópálya menti kietlen vidékre utal, hanem egy tanári asztalra a maga bonyolult mintázatával, csomópontjaival, repedéseivel és az évek rárakódásaival: mikro és makro vetül egymásra, „hegyláncok” és „kenyérmorzsa” válnak szomszédokká az emberi élet összetettségének és törékenységének metaforájában. A Beláthatatlan táj nem didaktikus, visszafogottabb, érzékenyebb, lélektanilag árnyaltabb, mint a szenvtelen, kopár szépségű mondatokból kalapált Aludnod kellene. Ugyanakkor mintha épp az előző regény letaglózó kegyetlenségének nyers erejét áldozná fel az én ízlésemnek helyenként érdektelenebb pasztell árnyalatokért. / Szendi Nóra

(Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj, 257 oldal,

Magvető Könyvkiadó)