Határ a csillagos ég

Hurrá! Mégiscsak van élet a Földön kívül is! Megtudhattuk Brad Pitt-től, aki most jött vissza a széléről a végtelennek (remélem, nem vagyok tudománytalan ezzel), no szóval ott rátalált az űrhajózásban verhetetlen, apaként-férfiként csapnivaló, felelőtlen édesatyájára egy hosszú, ám gyenge filmben. A bajok biz’ kozmikusak. Legelébb is az, hogy unalmas a produkció, a főhős sem kényeztet el bennünket. Szkafanderben nem lehet sem csókolózni, sem étkezni, sem énekelni, akkor hát mi marad? A sejtelmes nézés kifelé, az. Tudjuk Adytól: és jaj nekünk, ha visszanézünk…

Pedig amúgy igyekezett a mű („mű”?) felnőni a célközönség igényeihez. Riasztgatásukra még űrmajmokat is szerződtettek, meg a Hold sötét oldalán cirkáló kalózokat (no hisz’!), lázadó legénységet, akik inkább hazamentek (milyen igazuk volt, de az én jegyem nem a sor szélére szólt, sajnos). Túlfejlődtük magunkat, na! Itt egy űrállomás, amott egy feltételes megálló, nem is tudunk lépést tartani tulajdon lábainkkal. A kozmosz meg csak tágul, hiába fenyegetjük atombombával, rá sem hallgat, pedig ha az explodál, akkor az antianyagból matéria nem marad. Csak az Anti.

Ha nem vált be a történetben a világűrméret, talán inkább megint el kellene kezdenünk kicsiben. Mondjuk: egy öreg halász kimegy a tengerre a nagy halért… Jön a török Eger ellen, nem akarok debreceni diák lenni, meg ilyenek.

Ne dobjuk azonban el eddigi eredményeinket. Lám, az operatőri munka visszafogott volt, az akusztikus környezet hasonlóképpen. A színészek sorsa viszont kissé mostohára sikerült: ha nincs mit eljátszani, az baj. Csak lapos közhelyekből nem lehet megélni. Még ha jól megfizetik is. Az ókori Athénban a színházba menők napidíjat kaptak (ha csak úgy nem).

(Az Ad Astra című amerikai sci-fit James Gray rendezte választékosan unalmasra.) / Bölcs István