Gyermekvadászat után

Akárcsak egy valódi, gigantikus metropolisz, tülkölő riksák, háromkerekű motorok, egymásba érő forgalmi dugók, túlzsúfolt utcák, szűk sikátorok az egymásba érő lakóterek között, apró vegyeskereskedések a legváratlanabb utcafordulókon. Mindenki rohan valami ismeretlen, beláthatatlan cél felé. A Kutupalong-Balukhali menekülttáborban járunk, ahol semmi sem az, aminek látszik. Az utcák nem valódi utcák, a házak nem valódi házak. Elsivatagosodott dombok veszik körül az Indiai-óceán közelében, a lecsupaszított földhalmokat pedig a dzsungel maradéka fogja körül. 2018-ban az esős évszak előtti hetekben itt él a legtöbb menekült, azok a rohingyák, akiknek drámai érkezéséről, a viharos határfolyón, tengeren való átkeléséről készült képek bejárták a világsajtót.

A Kutupalong-Balukhali menekülttábor néhány hónap alatt telt meg, mára nagyobb és népesebb, mint a kenyai Kukuma tábor. Gyorsan és drámaian nőtte ki magát 2017 véres hónapjaiban. Tavaly 693 000 ember, köztük 380 480 gyerek lépte át a határt. A bangladesi kormány eddig több mint egymillió menekültet regisztrált biometrikusan. Akkora a tábor, mint Washington DC, de nyilván a világváros tökéletes ellentéte. Ellenvilág, amelyben majdnem ugyanannyi ember lakik alig szervezett káoszban.

A barkácsolt menedéktelepen nincsenek egyensátrak vagy bármilyen más, szabványnak megfelelő ellátópontok. A földcsuszamlások, ciklonok, árvizek földjén a rohingyák apró, domboldalba ásott odúkban laknak. Egyik odú a másik fölött: öntörvényű, folyamatosan zúgó méhkas. Akinek nem földbe ásott lyuk, annak bambuszból font kunyhó jut, amelynek oldalát agyaggal és a nemzetközi segélyszervezetektől kapott üres zsákokkal erősítik meg. Ugyanilyeneket töltenek fel homokkal, hogy a domboldalakat megerősítsék. Ott van minden zsákon az adományozó segélyszervezet neve, olyan, mintha ott lenne mindenhol a nemzetközi segítség. Pedig ezek csak az üres zsákok.

Népes családok élnek a barkácsolt otthonokban, akár négy-tíz gyerek, több generáció osztozik a szűk tereken. Legyen bármekkora a hangzavar, a nyüzsgés a zsúfolt táborban, mindig érezhető az állandó készenlét. Függönyök, takarók mögül leselkedő tekintetek, sötét sarkokban kuporgó nők, apró rejtekhelyeken bujkáló gyereklányok. Légy biztonságban, amennyire csak lehet, ne mutatkozz, ha nem muszáj, mindig legyen menekülő útvonal. Ezek azok a létfontosságú szabályok, amelyeket mindenki ismer és mindenki betart, aki Mianmarból érkezett.

A legnagyobb kihívás a vízellátás. Mivel a menekülők erdőirtásos, elsivatagosodott területen telepedhettek le, alig van természetes és fogyasztható víz. Ha lenne, akkor is nehéz lenne ennyi embert ellátni. Az UNICEF adatai szerint Kutupalong-Balukhali térségében napi 17 millió liter vízre van szükség ahhoz, hogy a tábor működhessen és az elemi igényeket ki lehessen elégíteni. Több mint hetvenezer kút működik, jelentős részüknek fertőzött és nem ellenőrzött a vize. Azok a nők, akik óvatosan rejtőzködnek a lakóodúk sötét sarkaiban, zokszó nélkül állnak sorba órákon át vízért a tűző napon.

Az odúk, sufnik, fészerek közé ékelődnek a latrinák, és mindenhol pang, szivárog az ürülék, a vizelet. A gyerekeket folyamatosan fenyegeti a hasmenés, negyven százalékuk krónikusan alultáplált, számukra a banális fertőzés is végzetes lehet. A legnagyobb veszélyt „az elfelejtett” betegségek visszatérése jelenti. Tavaly az Orvosok Határok Nélkül több mint kétezer diftériás megbetegedést jelentett. Felütötte fejét a kolera is. Kilencszázezer dózis oltóanyag volt elérhető tavaly Bangladesben, de a kérdés az, tényleg védetté válik-e az, aki ebben a környezetben él. A táborokban egészségügyi ellátóhelyek, szoptatást támogató sátrak, gyerekbarát sarkok is működnek. Ezek többségét szintén bambuszbol, deszkából, könnyen elérhető alapanyagokból építették fel, alig valamivel biztosabbak, mint a lakóterek. Fölöttük ott lobognak a segélyszervezetek zászlói. Még a latrinákra is jutnak nemzetközi logók, innen tudni, hogy a düledező budit melyik támogatja.

Bár a cég- és márkajelek jól láthatók, bizonytalan, hogy mi zajlik körülöttük és bennük. A gyermekbarát sarkok például egészen úgy tűnnek, mintha iskolák lennének, pedig nem azok. Nem folyik oktatás. A bangladesi kormány nem jelentett be sem rendkívüli állapotot, sem humanitárius katasztrófát hivatalosan, így rendkívül korlátozott, hogy a nemzetközi szervezetek hogyan működhetnek. Iskola fenntartására például nincs joguk. A látogatókat azonnal felharsanó kórus fogadja minden sátorban. A We shall overcome szól csengőn-bongón, addig, amíg a felügyelő nem inti csendre a vigyázzban álló éneklőket. Csont és bőr, súlyos sérülések nyomait magukon hordó gyerekek kapaszkodnak egymásba, és éneklik az emberi jogi ellenállás himnuszát a maguk módján, mint valami bizarr dúdolót, ringatót.

Az egészségügyi ellátóhelyeken gyors és elodázhatatlan beavatkozások történnek. Itt követik például azoknak a csecsemőknek az állapotát, akiket súlyos alultápláltság fenyeget. A veszélyben lévők speciális étrendkiegészítőt kapnak. Egy kis, terápiás célú tápszer ötszáz kalóriát biztosít, ez elég lehet az életmentéshez. Sovány anyák etetik lassan, türelmesen a náluknál is soványabb csecsemőiket. Lassított felvétel. Már túl vannak az éhség mohó, kapkodó, kétségbeesett fázisán. Az evés és az etetés minden pillanatát kihasználják, addig élvezik, ameddig csak lehet.

Nem mindenki jut megfelelő segítséghez időben. Húsz perc járásnyira az egyik egészségügyi poszttól, egy domb tetején álló kunyhó körül rémült, fájdalmas hangok fogadnak. A bambuszágak közé font műanyag zsákok mögül szűrődik ki a torokból felhasadó jajongás. A kunyhó mellett elhaladók közül néhányan lelassítanak, várakoznak, hallgatóznak, belesnek. Egy kislány int, hogy lépjünk be. A kunyhó közepén két hónapos csecsemő fekszik szürke rongyokba bugyolálva. Pufók, mozdulatlan kisfiú, szája nyitva, öklöcskéi görcsösen összeszorítva. Három nő térdel körülötte, kettő sírva énekel. Ki- és betakarják a kisfiút újra és újra. A fiatalabbik madzaggal köti össze az apró bokákat, majd megpróbálja kisimítani a csecsemőöklöket. Az idősebbik kendővel takarja el az arcát, úgy sír, majd újra és újra kiles a takarás alól, szembenéz a halállal. A harmadik, alig húszéves nő kővé dermedten ül, ő hallgat egyedül. A csecsemő összekötözött lábaira mered. A semmibe néz, hangtalanul sír, gépiesen int az érkezők és a távozók felé. Nem ér a halott gyermekhez, ő az anyja.

A csecsemő kanyaróban halt meg. Azért nem kapott időben segítséget, mert a körzetben dolgozó egészségügyi személyzet nem értette a szülők által beszélt dialektust, így a tüneteket sem. A gyermekhalandóság magas, háborús bűncselekmények, éhínség, járványok vagy a kiszáradás végez a gyerekekkel. Nagyon sok szülő éli túl akár több gyereke halálát is. A gyakori tragédiákat a gyászolók pontosan, részletesen, gondosan megválasztott szavakkal mesélik el. Csak a gesztusok, pillantások árulkodnak a kiszolgáltatottságról, a gyász mélységéről.

A mianmari menekültek készségesen beszélnek arról, ami velük történt, tudják, hogy fontos megosztani az információkat. Mert kérdés van bőven. Az elmúlt évtized tömeggyilkosságait vajon előre eltervezték és tervszerűen hajtották végre? Mi igazolja a tömegsírok és a koncentrációs táborok létét Mianmarban? Alkalmaztak-e speciális, kifejezetten nők és gyerekek ellen irányuló erőszakot? A rohingyák elleni politikai és vallási kampány befolyásolta-e az erőszak jellegét, formáját?

1947 óta folyik a rohingyák állampolgári jogainak korlátozása, a többséget évtizedek óta megfosztják állampolgárságától, az utóbbi években kizárták őket a közéletből, korlátozták a házassághoz, a gyerekvállaláshoz való jogot. „A tiszta vér” és „a rohingyamentes övezet” kampányai zajlottak a legutóbbi választások alatt Mianmarban. A 2012 óta zajló tömeggyilkosságok pedig, ahogy a kutupalongi vallomásokból kiderül, azonos vagy nagyon hasonló forgatókönyvek szerint történtek. A katonák, illetve a rohingyák ellen feltüzelt helyi lakosság kifejezetten családokra támadt. Először izolálták a férfiakat, megölték az ellenállókat, ellenszegülőket, majd a túlélők szeme láttára kínozták, erőszakolták meg a nőket, gyerekeket. Végül a megkínzott túlélők előtt ölték meg gyerekek tömegeit. Anyák ölében, hátán hordott csecsemőkre lőttek a támadók.

A tíz év alatti fiúkat módszeresen kivégezték, holttestüket – ahogy egyik huszonnégy éves interjúalanyunk, akinek nővéreit, anyját, apját, férjét, unokaöccseit és húgait is lemészárolták, meséli – közszemlére tették, majd műanyag hulladékkal borították be és gyújtották fel. Egy négygyermekes anya, akinek egész testét égési sérülések borítják, három fiát és férjét veszítette el. Legnagyobb, tízéves fiát a szeme láttára lőtték le, kétéves gyermekét a kezéből tépték ki és dobták tűzbe, ötéves fiát pedig az után fojtották vízbe, hogy az apát is lelőtték. Egyetlen túlélő családtagja az a kilencéves kislánya, akinek fejét machetével szakították be. Ő pedig szemtanúja volt anyja megkínzásának, megerőszakolásának. Négy unokáját neveli Kutupalongban az az idős házaspár, amelynek fiát évekkel ezelőtt elrabolták, hollétéről máig nem tudnak, menyüket a falujuk ellen indított támadásban lőtték le. Legkisebb unokájuk a nő hátán volt, babahordozóban, a kislányra külön céloztak, el is találták, és csak azért hagyták hátra a testeket, mert azt hitték, az anya és gyermeke is halott. A nagyszülők mentették meg a súlyosan sérült kislányt, vele együtt menekültek Bangladesbe. A túlélő gyerek máig állandó kezelésre szorul.

Végeláthatatlanul követik egymást a kegyetlenkedésekről szóló beszámolók a tűző naptól átforrósodott kunyhókban, odúkban. „Most itt vagyunk, de nem itt élünk – búcsúzik a három gyermekét gyászoló anya –, ez már nem élet, és számomra többé nincs is élet.” / Parászka Boróka