Ugyanazok?

Van a nyelvünkben egy szó, amelynek számtalan szinonimája van. Az „elkötelezettség” például olyan fogalmakat is takar, mint a fanatikusság, az elvakultság, a vakbuzgóság, az elszántság, a megszállottság, az eltökéltség, a fáradhatatlanság, az elhivatottság, a hajthatatlanság, az állhatatosság, a tántoríthatatlanság, a rendíthetetlenség vagy éppen a bizalom, a ragaszkodás, az odaadás, a kitartás. És persze a lojalitás, meg a hűség. Van, akit ezzel, van, akit amazzal mérnek.

Amikor az utóbbi két fogalom politikai kategóriává válik, akkor valami nincs rendjén a társadalomban. Olyankor gyakran háttérbe szorul a szakértelem, túlburjánzik a kontraszelekció, a hivatali állásokat vagy egy politikai családhoz való hűség, vagy az elöljáró iránti kötelező lojalitás alapján lehet elnyerni. Szinte naponta tanúi lehetünk az ilyesminek, amikor egyik vagy másik politikus, hivatásos szóvivő egy kötőszóval sem mer többet mondani annál, mint amennyit előírtak a számára. Nincs saját vélemény, nincs önálló álláspont, senkinek a feje sem emelkedhet ki a sorból, ha nem akarja, hogy felülről rákoppintsanak.

A vélemény vállalása előli menekülő magatartás az elmúlt tíz évben harapódzott el végletesen a közéletben. A múlt század kilencvenes éveit követően egy rövid időre ismét rangja lett a parlamenti tudósítói státusznak. A szerkesztőségek a legrátermettebb munkatársaikat delegálták a Házba, a sajtópáholy környékén mindig akadt egy-két honatya, akit valamelyik tévé vagy rádió riportere faggatott a teremben zajló aktuális vitáról, és a társalgó vörös bársonykanapéin is szinte mindig készült valakivel valamilyen interjú.

Ennek az írmagját is kiirtották. Az első kétharmados ciklusban a sajtóbeszélgetéseken szűkült a meghívottak köre, kormánypárti és ellenzéki „szekciókra” szakadt a tájékoztatás, a második ciklusban egyre gyakrabban fogták fülükre szorított telefonnal menekülésre a folyóson feltűnő képviselők. Ha nem szól szám, nem fáj fejem, egy ügyetlen nyilatkozat, egy félreértelmezhető mondat miatt könnyen rásüthették bárkire, hogy nem lojális. Aztán ez is elmúlt. A házelnök néhány négyzetméterre korlátozta a parlamenti tudósítók mozgási körzetét, úgy jelölve ki a demarkációs vonalakat, hogy a kérdezők és kérdezettek még véletlenül se kerüljenek egymás útjába, sőt, látókörébe se.

A lojalitás és a hűség mindennél fontosabb lett. Nem szólalhat meg engedély nélkül sem a kórház igazgatója, sem valamelyik osztályvezető főorvosa a járvány napjaiban tapasztalt anomáliákról, mert abban a pillanatban az állásával játszik. Még a nyilatkozásra felhatalmazott, állami vezetői rangban lévő tiszti főorvos is megválogatja, milyen kérdésekre kinek válaszol, és kinek mire nem. Talán mielőtt kilép a mikrofon elé, neki is egyeztetnie kell a felettesével (talán egyenesen a miniszterelnökkel) minden mondatot?

Nem állhat kamera elé az iskola vagy az óvoda vezetője, és nem panaszolhatja el a nyilvánosságnak, ha mondjuk áldatlan állapotok uralkodnak az intézmény mosdójában, mert manapság ez is elég a megbélyegzéshez, netán az állás elvesztéséhez. Aki pedig illetékes volna megszólalni egy kerületi, városi állami hivatalban, most menekül a kérdező elől, mint korábban a képviselők tették a Parlamentben.

Az embernek egy bizonyos koron túl olyan érzése támad, mintha egyszer, valamikor a ködbe vesző múltban átélt volna valami ilyen világot. Akkor mindenki tartott az egy lépcsővel felette trónoló hivatalnok rosszallásától. Aki magas pozícióban ült a székében, akkor kapott elismerést a nála még magasabb szintről, ha a kötelezettségét már-már vakbuzgó elszántsággal látta el. Akkor volt jó káder, ha az elhivatottság, a hajthatatlanság, az állhatatosság, a tántoríthatatlanság, a rendíthetetlenség mintaképének látszott.

Volt egy történelmi pillanat, amikor úgy tűnt, valami más kezdődik. De az a pillanat is, mint sok más az elmúlt harminc évben, tovatűnt. Mintha Bródy Jánosnak lenne igaza: csak azt ne mondja valaki, hogy ma is, ott, azokban a magas pozíciókban ugyanazok ülnek!