Északi fény
Itt van az ősz, itt van újra. A nyári ruhák, pólók, szandálok, emlékek, videók, filmek be a szekrénybe. Ha emlékezni akarsz arra, ami volt, amit szerettél, elő kell venned egy albumot, emlékkönyvet. Mint ezt.
Lehet-e felejteni a régi kis cukrászdát Skånéban? A huszonnégyezer szigetet a főváros körül? Bergman talpalatnyi birodalmát? A nyárközépi muzsikáló amatőröket Åhusban, a Lovagok templomát, ahova a svéd királyokat temették Stockholmban (régebben, amikor mindent erővel akartunk magyarítani, komolytalanul Istókhalmának próbálták nevezni), a lundi székesegyháznak az óriás órából előtáncoló alakjait, Karlskrona tengerpartján a kivándorlók szobrát: a férfi már lépne, a nő még visszanéz. Az út végén, Amerikában, az óceán túloldalán láttam megszoborva a habokból megtépve kilépőket, akik Long Island csillagos-sávos biztonságába értek.
Álltam a Sergel téren, a Hötorget City fűtött járdáin jó negyven éve, csavarogtam a világ első skanzenjében, a Djurgården-szigeten, öreg házak és szegénység között, láttam magyar lángost árulni a vásárban (ungersk langos) ráksalátával (!), ettem elegáns lunchöt a drága Operakällarenben hajdan talán magyar ősökkel bíró svéd rádiós kolléga vendégeként (Radványinak hívták: Birgit de Radvan), ittam az „abszolút vodkából”, az élet vizéből, ettem Szentiván-napi lazaclakomából, Kerstin és Jan frissen érett erdei szamócájából. Sosem felejthetem.
Fürödtem tengereiben, megfordultam múzeumaiban, a modern művészetnek szenteltben is, de láttam a 16. századi elsüllyedt Vasa csatahajót, a vikingek nyomait, halomsírját, bekopogtam a nagy botanikai rendszerező, Linné malmői házába, megcsodáltam a Nobel-díj-bizottság székházát, Uppsala rügyeinek összehangolt kipattanását, bámultam az északi fényt. Szerettem ott.
Emlékszem.
(Valerio Griffa: Svédország. Fordította Todero Anna. Gabó Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor
