Emlékezetpolitikai hiány

A különféle megemlékezéseken rendszeresen felmerül, hogy a zsidók két háború közti vegzálását miként lehet beilleszteni a magyar társadalom emlékezeti kultúrájába. A legutóbbi alkalommal a Dohány utcai zsinagóga főrabbija a HVG tudósítása szerint úgy vélte, hogy „az a huszonöt esztendő, amely a numerus clausustól Magyarország felszabadulásáig tartott, »nem csak zsidó ügy«. Auschwitz a legnagyobb zsidó temető, de nem csak zsidó temető, hiszen a haláltáborban nem csak zsidók voltak. A vészkorszak tehát nem zsidó ügy […] hanem »minden tisztességes magyar ember ügye«, mert nincs olyan magyar család, amelyik ne gyászolna valakit, aki a vészkorszak alatt vesztette életét.”

Szerinte tehát a zsidótörvények és a holokauszt azért nem csak zsidó ügy, mert egyébként sincs olyan család, amely a háborúban ne vesztett volna el valakit. Az igyekezetet értem, de e megközelítés emlékezetpolitikailag nem túl produktív. Először is azért nem célravezető, mert a zsidótörvények nem vonatkoztak az elébb vallási, utóbb származási értelemben vett nem zsidókra. Pontosan az volt a lényeg, hogy a magyar társadalomban erős törésvonalat képezzenek a vallási, majd faji értelemben zsidónak minősítettek, illetve mindenki más között. A Horthy-éra egészében változó erővel érvényesülő állami antiszemitizmus a társadalom nem zsidó részére nem vonatkozott, következőleg utólag sem fogja magáénak érezni.

Ami pedig a háborús áldozatokat illeti, ott megint nem áll meg a zsidóság sorsa iránti érzékenyítés. A háború, jellegéből következően, emberáldozatokkal jár. De nem mindegy, hogy harci cselekmények, az annak következtében előálló események, vagy pedig tömeges népirtás következménye az emberélet elvesztése. Az sem mindegy, mekkora ennek az aránya. Stark Tamás, a háborús emberveszteségek kutatója szerint „az 1941. évi népszámlálás alapján a zsidótörvények hatálya alá eső magyarok száma mintegy 780-820 ezer fő volt. A túlélők ugyancsak tág határok között megadott számát figyelembe véve a veszteségekről megalapozottan csak annyi mondható, hogy a zsidóság ellen folytatott háborúnak 550 ezernél biztosan kevesebb, de 440 ezernél több magyarországi áldozata volt.”

A zsidóság esetében tehát azt mondhatjuk, hogy a közösség minimum minden második tagja belehalt a német állam által kezdeményezett és a magyar állam által több módon is támogatott népirtásba. Stark szerint magyar részről a teljes áldozati létszám a következő: „Összességében tehát a háború folyamán, illetve annak következtében mintegy 790 ezer-1 millió 70 ezer magyar vesztette életét.” 1941-ben Magyarország lakossága 9,3 millió volt, s ha egymilliónak vesszük az áldozati létszámot, s levesszük belőle a zsidókat – akik nagyjából az áldozatok felét tették ki –, akkor körülbelül félmilliós számot kapunk. Elképesztően nagy veszteség, de a nem zsidó lakosságnak mégis csak legfeljebb 7-8 százaléka.

Így tehát emlékezetpolitikailag kiható érvénnyel, tényszerűen nem igazán áll meg az, hogy azért kellene a magyar társadalomnak magáénak éreznie a holokausztot, mert nem zsidó családok is hasonló veszteségeket szenvedtek el. S nem csak a mértéket jelző számok érdekesek. A halál ténye lehet azonos, de a kontextusa nem, s emlékezetpolitikailag ez a legfontosabb. Méltányolom a főrabbi igyekezetét, de nem tartom célravezetőnek.

Az állam képviselője 2018-ban a következőket tartotta fontosnak: „A holokauszt nemcsak a magyar zsidóság, de az egész magyar társadalom történelmének egyik legnagyobb tragédiája, amelynek emlékét ébren kell tartani, hogy »a jövő nemzedékei a múlt ismeretében ne követhessék el ugyanazokat a szörnyűségeket, amelyek egyszer már megtörténtek«.” Az állam tehát pedagógiai okokból gondolja az egész társadalom ügyének a holokausztot. Ha tudunk róla, akkor nem ismétlődik meg.

Ez gyatra érv. Azt feltételezi, hogy a tudás vagy egyfajta morális alapállás lehetetlenné teszi valaminek a megismétlődését. Sajnos az emberi történelem menete ezt a közhelyet nem támasztja alá. Áldozati csoporthoz tartozók is képesek ugyanazokat a bűnöket elkövetni, mint amelyeket velük szemben tettek, a morális visszatartó erő pedig az emberiség írott történelme során kevésszer volt hatékony.

Ez a két reagálás bizonyos értelemben tipikus, sok alkalommal, különféle variációkban, sokszor jelenik meg. Megítélésem szerint egyik sem hatékony abban a tekintetben, hogy magyar össztársadalmi üggyé tegye a Horthy-éra állami antiszemitizmusát. Nem vetem el őket, de szerintem van olyan vetület, amelyik szervesebben és így jobban összevág a társadalom családilag is örökített és örökölt élményanyagával.

Az 1920-tól változó erővel érvényesülő magyar állami antiszemitizmus azokkal szemben, akiket a politikai hatalom éppen zsidónak tekintett, minden jogfosztó gazemberséget elkövetett. Elébb korlátozta továbbtanulásukat és foglalkozásválasztásukat, kizárta őket munkahelyekről, hozzányúlt tulajdonukhoz, beleszólt magánéletükbe. Utóbb gettóba zárta őket, azaz életterüket is korlátozta. 1944-ben pedig, mielőtt az életüktől fosztották volna meg őket, a személyi tulajdonukat is elvette. A nemzet ellenségeinek nyilvánította őket, és így is bánt velük.

Az a rendszer, amelyik így viselkedett, antikommunistának tartotta magát. Része volt ez az önmeghatározásának.

A második világháború után olyan rendszer alakult ki Magyarországon, amely önképében kommunistának gondolta magát, és a társadalom jelentős részével ugyanúgy bánt, ahogy a Horthy-éra a zsidókkal. Azoknak, akiket osztályellenségeknek vagy azok cinkosának tartott, korlátozta a továbbtanulását és a foglalkozásválasztását, kizárta őket a munkahelyükről, hozzányúlt a tulajdonukhoz, beleszólt a magánéletükbe, adott esetben személyi tulajdonukat is elvette. Kitelepítette, vagyis sajátos gettóba zárta őket, tehát életterüket is korlátozta, s volt olyan népcsoport, amelyet egyenesen deportált. Ez volt a Rákosi-éra, és a hatvanas évekig ez érződött a Kádár-rendszer arculatában is.

Úgy gondolom, az emlékezetpolitikában nem az ideologikus önmeghatározás számít, hanem az, hogy a rendszer megkülönbözteti-e állampolgárai bizonyos csoportjait, s azokkal mit tesz, mit csinál. E tekintetben igen erős a folytonosság a Horthy- és a Rákosi-éra, illetve a Kádár-rendszer induló évei között. Mindegyik alkalmazta az általa kijelöltekkel szemben a kollektív bűnösség megbocsáthatatlan elvét, gyakorlatát, eszköztárát. A folytonosság ereje oly nagy, hogy erre teljes emlékezetpolitikát lehet, lehetne építeni. Nem zsidó családi-társadalmi élményeket lehet társítani a zsidóüldözéshez, azt lehet mondani, ugyanaz történt az én famíliámmal is, mint a harmincas, negyvenes években a zsidókkal. Innentől szüntethető meg az „ők” és a „mi” kettőssége, innentől ők is mi vagyunk, és fordítva. Mindez nem zárja ki az erkölcsi alapállást, a háborús veszteségek felemlegetését, de megítélésem szerint a nem zsidó magyarok többségének családtörténeti értelemben is életszerűvé teszi, mit jelentett a zsidók vegzálása.

Persze a zsidótörvények nem egyenlők a holokauszttal. A zsidótörvények visszacsinálhatók, a halottak nem támaszthatók fel. De emlékezetpolitika szempontból és történetileg is szétválasztható az állami antiszemitizmus és a holokauszt. Történetileg azért, mert a históriában voltak zsidótörvények holokauszt nélkül is. A holokauszt a náci Németország által kezdeményezett „vállalkozás” volt, amelyet magyar állami részről nagy fogadó- és segítőkészség kísért. Mindaddig, amíg a németek nem jöttek be, a zsidónak minősített magyar állampolgárokat a szuverén magyar állam „csak” életvilágában kívánta megnyomorítani, tönkretenni, de a teljes állami struktúra támogatásával, szervezetten és tömegesen nem akarta őket meggyilkolni.

Ezért a magyar emlékezetpolitika tengelyébe – merthogy a szuverén magyar állam hozta a zsidóellenes törvényeket – az állami antiszemitizmust lehetne helyezni, méghozzá úgy, hogy összekötődjön az egyes állampolgárok ugyanolyan jogfosztásával a sztálinista rendszerben. A holokauszt sajátos történeti egyedisége folytán önmagában is alkalmas arra, hogy undort váltson ki. Nincs épeszű ember, aki az iparszerűen tervezett és kivitelezett tömeggyilkosságoknak örülne, azokat helyeselné.

A magyarok nem németek, a magyar történelem nem a német történelem. A németek kénytelenek szembesülni a nácizmus és a holokauszt egységével, hiszen a náci Németország állami antiszemitizmusának végső, bevallott célja a zsidók megsemmisítése volt. Ezt „eliminációs” antiszemitizmusnak is szokták nevezni. A szuverén magyar állam elsődlegesen a zsidótörvényekért felel. Megkerülhetetlen szerepe van abban is, hogy állampolgárai egy részét odaadta a náciknak azért, hogy meggyilkolják őket, de itt a felelősség osztott. A zsidótörvények sora azonban csak és kizárólag a független magyar állam akaratából született meg, s ezért a teljes felelősség minket, magyarokat terhel.

A magyar sztálinizmus idején a társadalom tömegesen szembesült azzal, mit jelentettek a zsidótörvények annak idején, ezért 1956 lázadása minden olyan ellen is szólt, amilyen ellen a harmincas és a negyvenes években nem lázadt Magyarország. Az ötvenes években a magyar társadalom nem zsidó része is megtapasztalta azt, milyen volt a Horthy-érában a zsidóknak a zsidótörvények világában élni. Ha tehát összekötjük – mert alappal köthetjük össze – a zsidótörvények és a magyar sztálinizmus logikáját, akkor sikerülhetne emlékezetpolitikai áttörést elérni.

Nagy kérdés, hogy mind a jobboldal, mind a baloldal, illetve mindegyik értelmisége miért kerüli ennek a folytonosságnak, az elszenvedő személyek szempontjából mélyen azonos logikának a hangsúlyozását. Itt csak találgatni tudok, hiszen nyilván egyes személyeknek is más és más okuk lehet. Éppen ezért igyekszem általánosságban fogalmazni.

A baloldalt és értelmiségét már attól is kirázza a hideg, hogy a Horthy-korszak és a sztálinista-kommunista rendszer között bármilyen logikában bármilyen azonosság lenne. Úgy gondolják, hogy az egyik rendszer jobboldaliból szélsőjobboldalivá vált, a másik pedig az adott esetben szélsőségesen baloldali volt, köztük tehát hasonlóság nem lehet. Tehát dogmatikai oka van annak, hogy képtelenek észrevenni a történelmi logika és tapasztalat folytonosságát. Minden egyéb ok ebből következik.

A baloldali világképben a Horthy-rendszer a hárommillió koldus, a tűrhetetlen társadalmi különbségek országa volt, szemben a kommunista világgal, amely minden hibája és diktatórikus túlkapása ellenére a társadalmi egyenlőséget célozta meg. A baloldali értelmiségi interpretáció szerint a baj csak az volt vele, hogy eltért az eredeti marxi tanoktól. 1956 ebben a megközelítésben inkább szocialista, mint antikommunista forradalom volt. Következőleg ’56 hősei is a sztálinizmusból kiábrándult kommunisták. Egy baloldalinak, még ha távol is áll a kommunista világtól, elfogadhatatlan bármilyen szinten azonosságot tételezni a jobboldal és a baloldal között. Inkább hitének, mintsem a tényeknek engedelmeskedik.

A jobboldal és értelmisége leginkább azzal van elfoglalva, hogy az elég rossz reputációjú Horthyt és korszakát mentegesse, folyamatosan bizonygassa, hogy nem is volt olyan rossz az, ami volt, a kényszerpályák ereje sok mindent megszabott, a kormányzó, amint tehette, mentette a zsidókat, nem volt jogfosztás, csak jogmegszorítás, a tisztázatlan állampolgárságú zsidók halálba küldése valójában idegenrendészeti intézkedés volt. Változó sikerrel azon szorgoskodnak, hogy szobrot és emlékművet állítsanak a zsidótörvényeket kezdeményező és végrehajtó politikusoknak, a nekik helyeslő értelmiségieknek. Komolyan veszik a rendszer antikommunista önmeghatározását, szemükben felháborító az arra való utalás, hogy a Horthy-éra zsidóügyben tanúsított módszerei megfeleltethetők a sztálinista diktatúra világának. Ők antikommunisták, így számukra elfogadhatatlan, hogy antikommunista rendszerben kommunista logika legyen. Annál is inkább így gondolják, mert büszkék arra, hogy a rendszer nem diktatórikus, hanem tekintélyuralmi jellegzetességekkel rendelkezett, tehát mindenfajta rendszerlogikai azonosság kizárt.

A baloldal dogmatikai okokból, a jobboldal ugyancsak dogmatikai, valamint rendszermentegető okokból szintén elhallgatja a rendszereken túlnyúló azonosságot. Pedig jobb lenne, ha el mernék, el mernénk hinni, hogy az antikommunista Horthy-rendszer a maga állami antiszemitizmusával a zsidótörvényeken és -rendeleteken keresztül egy idő után ugyanazt csinálta az általa zsidónak tartott emberekkel, mint az őt követő kommunista Rákosi-rendszer azokkal, akiket osztályellenségeknek vagy azok cinkosának tekintett.

Így a nyilvános emlékezetkultúrában csak az marad, hogy a háborúban sokan meghaltak, nem szabad megismétlődnie a tömeggyilkosságnak, a diszkrimináció erkölcsi alapon is undorító. A nem zsidó magyar társadalomnak nem marad fogódzója ahhoz, hogy magáénak érezze a zsidók kirekesztését, mert elveszik tőle annak lehetőségét, hogy saját családtörténetében analógiát találjon. A zsidók két háború közti meghurcolásának története így elég magányosan áll a magyar történelmi emlékezet világában. Legfeljebb sajnálni lehet őket, de sorsukat a nem zsidó magyar kevéssé tudja magáénak érezni. A legnagyobb jóindulattól vezérelve létrehoztak, létrehoztunk egy emlékezetpolitikai gettót.

S ez így nincs jól. Különösen akkor nincs, ha egyébként el tudnánk mondani, hogy mindez veled, a családoddal is megtörtént, legfeljebb pár évvel később. / Gerő András