Csillagok és sávok

Valószínűleg a tüntetők népszerűtlen kisebbségéhez tartozom. Nem tudtam párás tekintettel, elandalodva gyönyörködni a közös rúdon lengő árpádsávos, szivárványszínű, székely, cigány és csillagos európai lobogóban, hiába fényképezték agyon a sajtófotósok. A csillagok és sávok csak az amerikai zászlón mutatnak jól együtt, ahol egészen mást jelent a csillag is, a csík is.

Értem, mit akart kifejezni az ismeretlen zászlóvivő, átérzem a vágyát a nagy, boldog, nemzeti ölelkezésre, olyan jó kicsit megbékélni, kezet nyújtani a szembenállónak. Pláne, hogy alig követhető huzakodással csigázta el híveit az ellenzék is. Most tehát a csalódott, haragos tömeg egymáshoz üti a fejüket: igenis megférhettetek volna egymással, ahogy a zászlók! Márki-Zay Péter hangot is adott indulataiknak: „Nem bízhatjuk a jövőnket olyanokra, akik nemhogy a nép, hanem a saját érdekükben sem képesek összefogni”, „országos, össznemzeti összefogás kell”.

És tényleg együtt megyünk. Egy jobbikos fiú szóba elegyedik velem. Rokonérzésekre találok. Ahogy én zavartan kerülöm tekintetemmel az árpádsávos zászlót, és húzódom arrébb a csoporttól, amelyik „Ria! Ria! Hungária!” bekiabálással véli ellenpontozni az európai himnusz „testvér lészenjét”, úgy morog ő a Pride-ról ismert szivárványszínekre. Meséli, egyszer már kivonult ellenük, de most inkább Orbánt szidja, nem „a buzikat”. Beszélgetünk. Ugyanígy beszélgettem pár éve az internetadó ellen tüntető srácokkal, együtt állván sorban forralt borért. „Mi is szocialisták vagyunk!” – emelték felém a papírpoharaikat barátsággal. „Nemzeti szocialisták!” Mit kell ilyenkor mondani? Inkább csak dünnyögtem: „Azért az nem egészen ugyanaz…” Mentségemre szolgál, hogy nem voltak azok, csak lázongó, közösségkereső, akciókra vágyó kamaszok, akik szombatonként úgynevezett nemzeti rockkoncertekre jártak. Ott alkalmas ellenséget kínáltak nekik cigányokban és a rend kedvéért azért zsidókban is, de főleg az előbbiekben, akik ugyanúgy a külső kerületek leromlott negyedeiben bandáztak, mint ők.

Nem tudom, pár évvel idősebben ott voltak-e megint a tömegben, vagy lekoptak a cukisodással unalmasabbá váló Jobbiktól, amelynek szavazótábora a közvélemény-kutatók szerint jó harmadában kicserélődött.

De ettől még nem szerettem meg az árpádsávos zászlót, és össznemzeti összefogás ide vagy oda, nem is akarom megszeretni. Akkor sem, ha ezáltal kicsinyes részérdekekbe beragadt, leváltandó ellenzéknek minősülök.

Nem a heraldikai és zászlótörténeti fejtegetések az érdekesek. Úgyis tudjuk, bár ezek a fiúk talán nem, hogy a történelmi zászlók közül nem az Árpád-házi királyokra, hanem a hungarista mozgalomra emlékezve választotta éppen ezt az egyet a MIÉP-esek egy része, a Magyar Nemzeti Arcvonal és Szabó Albert is. Ezért szokták lobogtatni a kitörés napján, a Solymosi Eszter-emléknapon, és ezért kezdte kerülni a néppártosodó Vona Gábor, akár őszinte meggyőződésből, akár Simicska hatására.

A választási matematika szokatlan alkalmi együttműködésekre kényszeríthet. De arra a giccsre nem, ami az árpádsávos és az európai zászló, de akár az árpádsáv és a nemzet egészét kifejező piros-fehér-zöld trikolór nem létező harmóniájával andalít. Nem a botról és a vászonról van szó, hanem a gondolatokról, amelyek zászlóvá teszik őket. És amelyeket nem kell, nem szabad összebékíteni.

Annak a zászlónak nem örülök, nem szívesen látom a rendszerkritikus megmozdulásokon. De a jobbikos fiatalembert, akivel beszélgettem, sőt az internetadó-ellenes fiúkat is, igen. Mert az élményközösség, aminek részesei lettünk, hátha őket sem hagyja érintetlenül, akiket az akciók bűvölete vonzott a régi Jobbikhoz, most talán a demokratikus célok érdekében lehetnek bátrak és cselekvők. A vaduló, einstandoló vörös ingeseket szerencsés esetben a közös grundon elkaphatja a Pál utcaiak vonzása. Nem mindenkit, az ádáz Pásztorokat talán nem, de Áts Feriéket talán igen. Főleg, ha a demokratikus közösség nem teszi magát ellenszenvessé áruló Gerébekkel.

A jobbfajta vörös ingesek A Pál utcai fiúkban sem azért tisztelegnek Nemecseknek, mert az magára húzta volna az ő ingüket. Ellenkezőleg: mert kitartott a maga igaza mellett. Nincs szükség arra, hogy a béke kedvéért felvállaljuk, amit az árpádsávos zászló jelképez. Nem csak baloldaliakkal kell szót érteni, ekkora jobboldali túlsúlynál ez édeskevés. De nem kell megtagadni sem a demokratikus és szolidáris ország baloldali modelljét.

Nem tudom, valaha kialakulhat-e partneri viszony egy mérséklődő Jobbikkal. Nem tudom, maguk sem tudják még, merre tartanak. De igazából nem a párt az érdekes, hanem az a jobbikos szavazó, akit most magával ragadhat a demokratikus népmozgalom sodra. Az ország érdeke, hogy végül a pártjuk kövesse őket középre. Ha nélküle jönnek, akkor a születő népmozgalomból alakulhat ki választói mozgalom, amely majd kiszenvedi a maga új pártkereteit. Ha maga a Jobbik tényleg „néppártosodik”, és nem esik szét az egész mostani korhadó pártszerkezet, összejöhet a meglévő pártok között is valami.

Addig a képlékeny ellenzéki mozgolódásban kettős küzdelmet vívunk. Egyrészt persze a kurzus ellen, a mostaninál konkrétabb stratégiával, berendezkedve az autonómia maradék bástyáinak, a civil szervezeteknek, az önkormányzatiságnak, a független médiának a védelmére. Másrészt egy másik, szelíd, szívós küzdelmet azért, hogy a szükséges tömegmozgalom kohójában ne a mi eszméink olvadjanak bele az ugyan Fidesz-ellenes, ám egyben euroszkeptikus, bezárkózó sündisznószemléletbe, hanem a mozgalom nyíljon ki a szolidáris demokrácia eszméi felé. Mert nem mindegy, mi van a zászlón. / Lendvai Ildikó