Biden behatárolt mozgástere a külpolitika tengerén

Anyahajók és kapitányok

A mindenkori amerikai külpolitika meghatározása leginkább is egy repülőgép-anyahajó kormányzásához hasonlítható, amely nehézkesen és lassan késztethető irányváltásokra, és ahol legalább akkora szerepe van a tengernek és az anyahajó adottságainak, mint a kapitánynak. Biden kapitánysága kezdetén pedig a tengeren jelenleg a szél tagadhatatlanul Kína felől fúj, és az anyahajó recseg-ropog.

Így tehát az új amerikai vezetés először a gyors győzelmek megszerzésére koncentrál majd, és utána fog rátérni a szél elleni küzdelemre és a saját strukturális és imidzs helyreállításra, amik között valószínűleg kénytelen lesz valamilyen kompromisszumot kötni. Komoly rizikó-vállalási hajlandóságról tenne tanúbizonyságot az az elnök, aki a kettőt teljes erőbedobással egyidejűleg intézné. Joe Biden elmúlt 45 év politikai pályafutása pedig nem erről tanúskodik, de ha valaki sarokba szorítva érzi magát, gyakran az egyedüli menekülési útvonalat a „teljes gőzzel előre” hozzáállásban láthatja.

Gyorsan elérhető külpolitikai győzelmek

Természetesen e két kiemelt tényező adta mozgástér vizsgálata mellett Biden igyekszik majd, főleg elnökségének első, úgynevezett „mézeshetek” időszakában, gyorsabban és viszonylag egyszerűen megszerezhető külpolitikai győzelmek felé kormányozni az amerikai külpolitika anyahajóját, melyek Biden meglátásában egyszerre korrigálják a Trump-korszak hibáit, illetve újra felépítik az általa elképzelt Amerika belpolitikai és nemzetközi képmását. Itt viszonylag záros határidőn belül várhatóak a multilateralizmus és a nemzetközi intézményekbe vetett hit megerősítésre tett lépések: az Egészségügyi Világszervezetből bejelentett amerikai kilépés megakasztása, a párizsi klímaegyezménybe való visszatérés, a következő NATO-csúcson a szövetségesek és a velük való méltányos bánásmód fontosságának hangsúlyozása. De az iráni nukleáris alku újraélesztése tetszhalott állapotából már nehezebb ügynek ígérkezik, az amerikai csapatkivonások megfordítása sem várható, és a NATO szövetségesek kötelezettségvállalásainak betartatására tett lépések sem fognak elmaradni, bár a módszerekben bizonyosan változások következnek be.

A szél Kína felől fúj

A Biden-adminisztráció azzal a ténnyel lesz kénytelen szembesülni, hogy az ugyan nem teljes egészében, de történelmi vonatkozásban leginkább elfogadott/megtűrt amerikai hegemón vezetésű rendszer (nézőpont kérdése, hogy melyik szó használatát preferáljuk, de másképpen fogalmazva a legkevesebb nyílt lázadást elszenvedő időszak) kihívója Kína, már nem „mindenkor felemelkedő” státuszban tetszeleg. Kína, főleg Hszi Csin-ping vezetése alatt, mára már talán a „részben felemelkedett státuszú” szóval illethető, nem pusztán a különböző számítások és statisztikák szerint, hanem az amerikai választópolgár szinte majd egyöntetű megítélésében is.

Trump elmúlt négy éve alatt Biden emellett azt élte meg, hogy a nemzetközi rendszerből az unipolaritás látszata is kiveszett. A kérdés számára az lesz, hogy ez pusztán ideiglenesen történt-e, valamint hogy ez időszak alatt visszafordíthatatlan strukturális változások mentek-e végbe. Komoly felelősség lesz a Biden-adminisztráción, hogy hatalomra kerülésével milyen választ ad ezekre a kérdésekre, és az ebből származó következtetések levonása után milyen irányba akarja a Kína-USA, és ezzel együtt a nemzetközi rendszerű, kapcsolatot terelni.

Mindazonáltal, a Demokrata vezetésnek, aki jelenleg úgy tűnik kerülni kívánja az USA és Kína közötti nyílt konfrontációt, mind belpolitikai nyomásra, mind Amerika hegemón szerepének megtartására tett kísérletként, többé-kevésbé keményvonalas politikát kell Kínával szemben folytatnia. Látható, hogy egy ennyire összekötött rendszerben egy kereskedelmi háborút megnyerni nem könnyű, így tehát marad az ideológiai vezető szerepért vívott presztízs-harc, a még kiaknázatlan gazdasági erőforrás utáni verseny, valamint a katonai versengés nyílt konfrontációt elkerülő vetületei: nukleáris-, kiber- és űr-fegyverkezés.

Az anyahajó recseg-ropog

Az elmúlt pár évben közhellyé vált, hogy Amerika polarizálódik, vagy már polarizálttá is vált, amely folyamatok komolyan befolyásolják az Egyesült Államok külpolitikai mozgásterét. A polarizációs folyamatot nem Trump indította el, hiszen komoly gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek már előtte is feszítették szét az országot. Ugyan elsőre modorosnak is tűnhet, de a január 20-án beiktatásra kerülő Biden elnök legkomolyabb problémája a „történelem végé”-be vetett hit végének kezdete lehet, ami mára már Amerika-szerte elterjedni látszik. Párosul ezzel az, hogy ez a gondolkodás már szinte teljesen áthatotta a nemzetközi rendszert, és a külföldi hatalmak vezetői értetlenül állnak azelőtt, hogy a Demokrata párt mit nem ért ezen. A kérdés az, hogy az amerikai alkotmányos kísérletben eredendően rejlő reziliencia párosulva az eddigi amerikai „can do” attitűddel, képes-e komoly változtatásra.

Hány éves a kapitány?

Végezetül az amerikai külpolitikát leginkább befolyásoló harmadik tényező a kapitány céljai, rizikó-vállalási hajlandóságának mértéke, és csapatának összetétele. Eddig Joe Biden kijelölt amerikai elnök nem tett túl nagy rizikóvállalásról tanúbizonyságot. A közvetlen külpolitikai kinevezettei az Obama-éra alatt voltak pozícióban (ami persze nem teljesen meglepő, hiszen Joe Biden volt Obama alelnöke), és beszédeiben a liberális nemzetközi rendszert vezető amerikai identitáshoz való visszatérést hangsúlyozta. A tágabb értelemben vett csapatát formáló Demokrata párt uralja a kongresszus alsó és felső házát is, amire 2009 óta nem volt példa. Ugyanakkor itt óriási elvárásokkal néznek szembe, komoly belpolitikai munkára készülnek, így a Demokrata Párton belüli komoly világnézeti különbségek emiatt akár (legalábbis részben) akadályozó szempontok is lehetnek.

Status quo ante bellum?

A „háború előtti időszakhoz” (Trump elnöksége előtti nosztalgikus kor, amelyet Biden elnökségi kampányának hívó üzenete, „a nemzet lelkéért folytatott küzdelem,” megragadni látszott) viszont nem lehet és valószínűleg nem is érdemes egy-az-egyben visszatérni. A fent említett külpolitikai realitások, valamint a külpolitikát részben meghatározó belpolitika miatt, egy „harmadik Obama terminusú” elnökség valószínűleg nem lehet hiteles és sikeres megoldása a következő időszaknak. Hogy milyen választ talál ezekre a kihívásokra az USA 46-ik elnöke, egyelőre korai megmondani, de nem lesz egyszerű dolga.

Egy dunai hajó szemszögéből

Persze mindez egy a Dunán hajózó közepes méretű vitorlás kormányosi székéből nézve ugyan távolinak is tűnhet, de rögtön azonnalivá válik, ha az anyahajó cikk-cakkozása által okozott hullámok átsöpörnek a fedélzeten. A tengeren hajózó többi hajó sodrát, vagy másik, az elképzelt dunai vitorlásnak szélárnyékot biztosító nagyobb hajó farvizét kell nézni és ebből kikövetkeztetni a saját optimális útvonalra, amely néha nem egyezik egy olyan tavon történő navigálással, ahol egyedül csónakázunk. Mert egy anyahajó elsődleges érdeke a saját hegemón szerepének biztosítása és a nemzetközi rendszer ehhez való igazítása, bárhogyan is hívják a kapitányt. / Mártonffy Balázs

A szerző az NKE Amerika Tanulmányok Kutatóintézet intézetvezetője