Az országutak bajnoka

A belga Doltcini-Van Eyck Sport sportolójaként folytatja országúti kerékpáros pályafutását Szabó Zsófia. A 23 éves magyar bajnokot egy másik belga csapattól igazolta át az új egyesülete, miután idén nemcsak itthon szerepelt jól, hanem a többi között rajthoz állt több WorldTour-versenyen is, tizedik lett a belga MerXem Classicon, és nyolcadikként zárta a francia La Picto-Charentaise-megmérettetést. A magyar olimpiai csapat kerettagja, célja a párizsi olimpia. Épp a legjobbkor, ugyanis, ahogy ő mondja, ebben a sportágban 30 éves korukban vannak a csúcson a nők. Természetesen kijutni csak akkor tud, ha a különböző versenyeken megszerzi a szükséges pontokat.

– Ez az álmom – mondja. A kerékpározás a mindene. Igaz, néha úgy érzi, lélekölő 5-6 órákat tekerni egyedül, a hidegben vagy épp a nagy melegben. Közben meg jó érezni, hogy megvan a kitartás, az elszántság, jó a friss levegőn lenni és zenehallgatás közben gondolkodni. Ha csak este tud edzeni, akkor inkább Budapest utcáit rója, máskor elteker Vác, Esztergom vagy Érd irányába.

– Igen, a főutakon – teszi hozzá nevetve, és megjegyzi, időnként leszorítják, ledudálják, de még nem ütötték el vagy borították fel, ahogy az másokkal már megesett.

Zsófi nyolcévesen kezdte a sportot, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csengerben. Egy ottani futóegyesület volt az első csapata, akikkel a futás mellett időnként eljutott kerékpáros- vagy duatlonversenyekre is. A gimnáziumot Debrecenben járta, ahol egy évig futott, két évig úszott, és közben rájött, hogy a kerékpározást szereti igazán. Keresett magának egy ottani egyesületet, és belépett. Eleinte csak fiú sporttársai voltak, de aztán megjelentek a lányok is. Szerette a jó közösséget, ám amikor elkezdte Budapesten a Semmelweis Egyetemet, ahol dietetikusnak tanul, csapatot váltott. Ekkor kezdődött igazán Zsófi sportpályafutása.

Az előző szezonban szinte minden magyarországi versenyt megnyert, amelyen elindult. Ez nagy szó, hiszen márciustól novemberig majdnem minden hétvégén volt verseny, közben Szlovákiában és Szerbiában is állt már a dobogó felső fokán.

– Inkább sprinteralkat vagyok, a kisebb dombokat még bírom, de a nagyobb hegyeket nem igazán szeretem. Idén az országos bajnokság sík terepen zajlott, a mezőny szinte együtt haladt, és a végén a sprint döntötte el a helyezéseket. Az utolsó ötven méteren már alig kellett hajtanom, begurultam a célba, és közben már ünnepeltem. Nagyon jó érzés viselni a magyar bajnoki mezt, igazi büszkeség. Külföldön, amikor látják, hogy magyar bajnoki mezben vagyok, sokan odajönnek gratulálni, elismerik a teljesítményt – mondja némi büszkeséggel.

Hogy mennyire sprinter, az is mutatja, hogy idén szeptemberben megnyerte az országos kritériumbajnokságot is. A 2019-es szezont a belga Health Mate–Cyclelive egyesület tagjaként csinálta végig, akik egy négynapos cseh versenyen figyeltek fel rá. A belga színekben számos versenyen elindult, és a többnyire 170 fős mezőnyökben jellemzően az első húsz között végzett. Tőlük igazolta át a 2020-as szezonra az ugyancsak belga Doltcini-Van Eyck Sport. Februárban egy dubai versenyen kezd, illetve a csapat megy Kínába, Ausztráliába, Angliába, Norvégiába is.

A felkészülés itthon folyik, a megadott edzésterv szerint. A belga csapatban szinte mindenki másik országból való, így egyéniek az edzések. Igaz, mindenképp azok lennének, hiszen minden versenyzőt másképp kell formába hozni. Heti hat, 5-6 órás edzésük van. Egyszer a sprintelést gyakorolja, máskor egy bizonyos pulzusszámra kell beállni, de olyan is elpfordul, hogy wattmérővel megy, ilyenkor a lábai által kifejtett nyomás beállítása a cél.

– Régebben nagyon büszke voltam magamra, amikor megtettem a Csenger és Fehérgyarmat közötti húsz kilométeres távot. Aztán elkezdtem komolyan venni a sportot, és azonnal láttam, hogy az semmi sem volt. Most van, hogy egy nap alatt 180 kilométert is megyek. Átlagosan óránként 40 kilométeres sebességgel. Egyébként szeretném a 200 kilométert is.

Hozzáteszi, vannak olyan edzések, amikor a gépkocsi után megy, és mivel az autó mögötti csatornában alig van légellenállás, volt, hogy elérte az óránként 118 kilométeres sebességet. „Ilyenkor nagyon kell figyelni, de biztonságos utakon csináljuk, ahol nem kell fékezni.”

A sok utazáshoz, versenyzéshez minden támogatást megkap a családtól is. Igaz, édesapja eleinte nagyon féltette attól, hogy valami baja esik, vagy nem tudja összeegyeztetni a sportot a tanulással. Aztán belátta, hogy működik a dolog.

– A magyar bajnokságon anyukám és apukám is ott voltak szurkolni. Amikor nyertem, én örültem, ők meg sírtak örömükben.

A női országúti kerékpározás hazai elismeréséről Zsófinak már komoly tapasztalatai vannak. Szerinte ebből csak akkor lehet megélni, ha valaki a világon a legjobb, de legalábbis benne van az első tízben, illetve ha talál magának szponzort. Ez utóbbi Magyarországon egyáltalán nem működik. Annyira nem, hogy eddig még egy konditermet sem sikerült találnia, amely támogatná az edzéseit. Ráadásul nagyon nagy az eltérés a női és a férfi kerékpározás megítélésében. Egy női verseny pénzdíja tízszer kevesebb, mint amennyit a férfiak kapnak. Zsófi szerint talán amiatt, hogy a férfiak népszerűbbek, többen szeretik nézni és többször közvetíti a versenyeiket a tévé. Pedig egy női sportoló pont annyit edz, mint egy férfi, vagyis a teljesítmény nem indokolja a különbségtételt.

Emiatt rajongói is inkább külföldön vannak. A magyar versenyekre a család, az ismerősök, a barátok mennek el, meg aki éppen arra jár. Franciaországban, Hollandiában vagy Belgiumban viszont a kultúra része, hogy a versenyek vonalán végig drukkolnak az emberek.

– Hobbiként nem tudom elképzelni a kerékpározást. Szeretem az adrenalint, amit a versenyek adnak, szeretem a felkészülést és hogy világot látok. Néhány éven belül szeretnék világszinten a sportág húsz legjobb női kerékpárosa közé kerülni. A távolabbi jövőm? Úgy képzelem, hogy majd egy kerékpároscsapat foglalkoztat. Dietetikusként. / Szabó Brigitta