Aki eddig elvből nem dolgozott magánellátásban

Dr. Gellér László a Semmelweis Egyetem Városmajori Klinikájának egyetemi tanára, tanszékvezető-helyettese, osztályvezető kardiológus.Vérbeli klinikus, ugyanakkor napi munkájának a része a folyamatos kutatás, oktatás, szakterülete az invazív kardiológia, valamint a szívritmuszavarok kezelésével foglalkozó elektrofiziológia. Naponta tucatnyi életmentő beavatkozást végez.

- Eddig nem gondolt arra, hogy a magánegészségügyben dolgozzon?

Két dolog tartott vissza. Egyrészt nagyon vártam, hogy jogszabályi szinten teljesen egyértelmű legyen a munkahelyen végzett sokszor rengeteg plusz munka és a privát ambulancia szabályozása. Másrészt úgy éreztem, hogy a magánegészségügyi modellben általában nem jelenik meg eléggé a szakember arca. Sokkal inkább maga a szolgáltató a hangsúlyos, én pedig az általam végzett speciális területek miatt a magánegészségügy területén kevéssé tudok azonosulni bármilyen „intézményi” arculattal.

- Mit látott eddig az ön szakterületén dolgozó kollégák tapasztalatain keresztül?

A legtöbb kollégám, valamelyik nagy szolgáltató kötelékében végzi az ellátást, ahol elmondásuk alapján gyakran csapódtak le fizetőképes, ám inkább pszichológiai kezelést, mintsem valós kardiológiai ellátást igénylő paciensek. Az akut infarktus ellátásban aktívan résztvevő invazív kardiológusként pedig pontosan tudom, hogy a kardiológia az a terület, ahol sokszor kell sürgős beavatkozás, amely komoly kórházi – intenzíves és szívsebészeti hátteret igényel, ilyetén érthetően nem kifejezetten privát ellátásba való. A saját másik szűkebb területem az aritmológia-elektrofiziológia a műtéti beavatkozások szintjén eddig gyakorlatilag nem jelent meg a privát ellátásban. Részben a speciális eszközigény, a magas árak miatt, de őszintén szólva nem is gondolom, hogy ezeknek a területeknek Magyarországon a magánszektorban lenne a helye.

- Milyen arányban dolgoznak kardiológusok a magánellátásban?

Sokan vállalnak magánrendelést. Leginkább a kardiológiai diagnosztika és a betegek folyamatos ellenőrzése, utánkövetése, ami abszolút megoldható így. A leggyakrabban EKG-t, esetleg Holtert, terheléses EKG-t vagy szív ultrahangot végeznek, az ehhez szükséges eszközöket egy viszonylag kisebb befektetéssel be lehet szerezni és hosszú időn keresztül több kolléga is tudja használni, ami a kardiológiai ellátást kifizetődővé teszi.

- Mit gondolt minderről korábban és mi változott?

Felmerülhet, hogy a diagnosztikus módszerek elérhetőségének változásával melyik vizsgálatra milyen gyakran van szükség, ezt az anyagi érdekek nyilván befolyásolhatják. Ennek ellenére meg kell, hogy mondjam: egyetemi klinikán dolgozó kardiológusként szerzett tapasztalataim szerint a magánellátásban dolgozó kollégáim korrekt diagnózisok alapján, korrekt beutalásokat végeztek olyan, általában invazív vizsgálatokra, amelyeket a magánszektor jelenleg még nem tud biztosítani. Így tulajdonképpen hatékonyan működtek együtt az állami szektorral. Ami változott bennem, hogy a saját munkám során is folyamatosan látom, hogy igenis van olyan helyzet, amikor egy elfoglalt paciens tényleg pontosan, előjegyzésre akar jönni, és csak a legrövidebb időt akarja rászánni a vizsgálatra, vagy a kontrollra, mert az ő ideje egyszerűen túl drága. Ma ezt az állami szektorban sajnos nem, vagy csak nagyon nehezen lehet megoldani, a magánszektor viszont általában könnyedén kezeli ezeket a helyzeteket. A beteg oda is diagnózisért, vagy kontrollra jön, tehát olyan ellátásban részesül, amelyre az állami szektorban is jogosult lenne. Ott azonban különböző okoknál fogva az nem, vagy nem elég hatékonyan valósul meg, így a beteg kénytelen bizonyos értelemben kényszerpályára állni. A magánellátásban önmaga határozhatja meg, hogy mikor, kivel vizsgáltatja meg magát és erre mennyi időt szán.

- Melyek azok a kardiológiai ellátások, amelyek biztosan nem végezhetők privátban és miért?

A kardiológián belül ma már a diagnosztikus vizsgálatokon túl rengeteg minimál invazív beavatkozást végzünk, amelyek viszont sajnos nem olcsó és nagyon speciális tudást igénylő ellátások. Gyakran ültetünk be drága és komoly ismereteket igénylő eszközöket (speciális pacemakerek, billentyűk). Ehhez viszont azt a tapasztalatot, ami a pacienseink számára a legnagyobb biztonságot és sikerarányt garantálja, csak közfinanszírozott helyen lehet megszerezni, amiből – ezen a szinten - szintén kevés helyen van. Egyrészt a beültetés során – nagyon ritkán – fellépő szövődmények miatt a beavatkozások elvégzésekor a legnagyobb biztonság és sikeresség csak a legmagasabb szinten kiképzett teamekkel garantálható, és csak az ehhez szükséges eszközök sokaságával felszerelt helyeken valósítható meg. Másrészt érdekes, hogy ma Magyarországon ezek a magas szintű terápiák tulajdonképpen időnként egyszerűbben, rövidebb várólistával elérhetőek, mint bizonyos, ennél lényegesen kevésbé bonyolult diagnosztikus vizsgálatok.

- Hogyan hangolható össze a magán és az állami ellátás ezen a szakterületen?

Ez jó kérdés. Több egészségügyi közgazdász vetette már fel az alapszolgáltatások, vagy a bizonyos biztosításokhoz kötött szolgáltatási szintek meghatározásnak a fontosságát, ami véleményem szerint nem ördögtől való. Vannak olyan országok, ahol világosan meghatározzák az alap ellátási csomag tartalmát. Emellett egyes országokban hivatalosan is létezik például „főorvosi díj”, illetve „egyágyas felár”, tehát magasabb szintű szolgáltatások is elérhetőek, amelyekhez magasabb díj vagy magasabb biztosítási szint tartozik. Vagyis a páciens tudja, hogy mi az, amit az alapcsomag garantál és mi van azon felül.

- Hogyan látja a magánegészségügy fejlődését?

Mindenképpen érezzük a bőrünkön, hogy a magánszektor egyre kiterjedtebben vesz részt a hétköznapok egészségügyében. Jelenleg problémának látom, hogy a magánegészségügyet adózott jövedelmükből fizetik az emberek, szemben azokkal a rendszerekkel, ahol azt kifejezetten ilyen irányú megtakarításból, vagy kiegészítő közös kockázatviselési megtakarításból finanszírozzák. Egyetértek azokkal, akik szerint az alapszinten járó ellátások meghatározása, valamint ehhez kapcsolódóan a kiegészítő biztosítások széleskörű bevezetése segítene a rendszer letisztulásában. Ennek jó hatása lenne a betegek egészség-érték ismeretére, és arra is, hogy az orvosok pontosabban ítélhessék meg saját munkájuk értékét, így erősíthetné a megtartó-itthontartó tényezőket – ahogyan ez már megtörtént több környező posztszocialista országban.

- Az orvosokat az anyagi, vagy a hiányokból fakadó kényszer viszi a magánellátásba? Vagy ez csupán az orvostudomány fejlődését kísérő átalakulás?

Én azt gondolom, hogy olyan világban élünk, ahol a pénz igenis értékmérő, és a jó munkát jó pénzzel honorálják az élet legtöbb területén. Talán sokan nem tudják, de a számos ellátási területen még mindig hatékony állami egészségügy működtethetőségében nagy szerepet játszik a középkorú, vagy idősebb kollégák emberi tartása, lelkiismeretessége, önfeláldozása. Csupa olyan érték, ami helyett Nyugat-Európában a modern egészségügyi rendszerek normál esetben igenis fizetéssel, plusz juttatásokkal, karrierlehetőségekkel honorálnak. A magánellátásban nyilvánvalóan egyszerűbben valósul meg az anyagi motiváció, ezért az nyilván szerepet játszik azok döntésében, akik ezt választják. Különösen akkor, amikor a közfinanszírozott rendszerben elérhető jövedelem még ma is egész más módon képződik, és általában jóval kevesebb, mint a magánegészségügyben. De az is tény, hogy a magánellátás fejlődése, annak megfelelő szintű hozzáépülése a nélkülözhetetlen közös felelősségvállaláson alapuló állami ellátáshoz mostanában következik be, így ez a folyamat nyilván természetes is.

- Milyen rendszerben tudna etikusan, átláthatóan, megfizethetően működni a magánegészségügy?

Biztos, hogy az egészségügyi közgazdászok erre a kérdésre jobban tudnának válaszolni nálam. De induljunk ki abból, hogy a jól működő állami egészségügy olyan, hogy az ember időre megy az ambuláns vizsgálatra, ott rövid időre kap időpontot a további diagnosztikus vagy terápiás eljárásokra, majd szintén ugyanígy meghatározott időpontokra tud visszamenni a kontrollokra. Csakhogy ez az ideális rendszer gyakorlatilag sehol sem működik, és ennek az egyik fő oka az, hogy sehol sem áll rendelkezésre megfelelő humán erőforrás egy ilyen rendszer működtetéséhez. A drágábban működő, több pénzt termelő ágazatok az állami rendszeren belül is elszívják a munkaerőt a szegényebb ellátási területektől. Itt jön be a magánegészségügy, mert kiegészítő jövedelmet ad. Megjelenhet, és meg is jelenik benne a speciális szakértelem, és így itthon tartó erőként is szolgál az állami egészségüggyel szemben is. Persze fel kell építeni és működtetni kell azokat a rendszereket, amelyek speciális szakértelmet igényelnek. Ahogy már említettem, nem lehet megkerülni a kiegészítő biztosítás kérdését, igenis ezeket az ellátásokat kiegészítő biztosítások kellene, hogy fedezzék, amelyhez a paciens maximum co-paymenttel (kiegészítő fizetés) járulna hozzá, szemben a jelenlegi rendszerrel, ahol leggyakrabban teljes egészében saját zsebből történik a kifizetés.

- Mit gondol hol tart a magánszektor és állami egészségügy együttműködése a kardiológia területén?

A kollégák magánegészségügyben kifejtett tevékenységét nagyra értékelem, gyakran náluk derül ki egy ritmuszavar, vagy egy szűkület, amit aztán megfelelő beutalás után a klinikán gyógyítunk meg. Az ilyen együttműködés jó és szükséges. A diagnózist gyakran munkaegészségügyi ellátást nyújtó magánintézményekben állítják fel olyan kollégák, akik egyébként ugyanott mondjuk kardiológiai vagy más szakellátást is nyújtanak. Így egy alaposan kivizsgált esetet kap meg a terápiát végző szakorvos, ami az ő munkáját is jelentősen megkönnyíti, és az aktív paciens munkából való kiesését is minimalizálhatja. Ugyanakkor amint azt korábban említettem, én egyelőre nem gondolom, hogy az invazív kardiológia -elektrofiziológia kivihető lenne magánellátásba, a maximális biztonság és hatékonyság csak nagy intézményekben megfelelő intenzíves – szívsebészeti háttérrel garantálható. Összességében a magánellátást egyértelműen hasznosnak és jónak tartom, amely kiegészíti az állami ellátást. A biztosítók megfelelő szintű szerepvállalása, valamint az egészségügyi struktúra szükséges átalakulása után hosszútávon akár még bonyolultabb, drágább ellátások is megvalósíthatóak leesznek a magánellátás keretei között — summáz Gellér professzor. Kun J. Viktória