A túlélés bűntudata
A szerző, Simone de Beauvoir Rómában kapja a telefonriasztást: édesanyja combnyaktöréssel kórházban van. Az írónő nyomban fordul: vissza Párizsba. Úgy ítéli, anyja elég idős bármilyen végkifejlethez: 78 éves. (A könyv első kiadása 1964-ben jelent meg. Azóta az „öregség” kategóriái jócskán megváltoztak. Mint egy film reklámja is mondja: ma a hetven a hatvan.)
Az anya agóniája tragikusan érzelmesre hangolhatná a helyzetet, ám Beauvoir racionalista, sőt kissé rideg. A szülő és lánya közötti viszony a pubertásban vált ellenségessé. A két generáció nem ugyanazokon az értékeken osztozott. Az írónő néha úgy érezte, a család megbélyegzi őt, botrányosnak tartják könyvei tartalmát, a szerzőt pedig a család szégyenének. És dicsőségének, mert a hangos hazai és nemzetközi sikerekről mégsem lehetett nem tudomást venni, rá büszkének kellett lenni. Még egy szigorú anyának is.
„Nem voltak túláradó érzéseim vele kapcsolatban – írja –, inkább közömbös voltam iránta. A betegágynál azonban végre folytathattuk a kamaszkoromban megszakadt párbeszédet. Zavar, bátorság, remény és aggodalom szabta ki a kereteket. Anyám már a szakértők tulajdonába került: orvos, operatőr, nővér, gyógytornász igényelte, noha ő főképpen az enyém lett volna. Diagnózis, jóslat, döntés: a beteg és a civil hozzátartozó tehetetlen a szakma szempontjaival szemben.”
Megváltoztatott mindent a betegség. „Én vagyok, és mégsem én vagyok már.” Ami ural, az a rák. Műtét után, kegyes hazugságok, átvirrasztott éjszakák után, állandó aggodalmak közé feszítve már nem vagyunk urai a saját érzéseinknek. Hogyan tudnánk hát a haldoklónak vigaszt nyújtani, döntéseket hozni, helyes válaszokat adni a félve kimondott kérdésekre?
Mindenki halandó, de az emberhalál mindig méltánytalan, rút baleset.
(Simone de Beauvoir: Szelíd halál. Fordította: Takács M. József. Jaffa Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor
