A hetedik

Talán maga Ronnie sem sértődik meg, ha azt mondjuk, hogy amikor a világ legrégebbi rock and roll zenekara valahol szóba kerül, többnyire nem ő jut először az emberek eszébe. 1992-ben az alapító tag Bill Wyman kilépett, és noha az immár négyfős Stones évtizedek óta ugyanazzal a basszusgitárossal nyomja, Darryl Jones hivatalosan nem zenekartag. Korábban Bobby Keys vagy Ian Stewart sem volt az, pedig egy időben nélkülük ugyancsak nem lehetett elképzelni Stones-lemezt vagy -turnét.

Mint ahogy az is nagyban valószínűsíthető, hogy a Rol-ling Stones nélkül portréfilm se készült volna Ronnie-ról. És persze az is világos, hogy nekik – mármint Mick Jaggernek, Keith Richardsnak és Charlie Wattsnak – is meg kellett szólalniuk egy ilyen alkotásban. Az embernek van egy olyan érzése, hogy Watts hallgatagnak van elkönyvelve, mint a dobosok általában, aki leginkább csak azért mondja el a maga három-négy mondatát, hogy ne legyen hiányérzetünk. Jagger és Richards ennél jóval bőbeszédűbb. Elvégre a jelenlegi felállásból hiába ő csatlakozott utoljára, Ronnie Wood négy és fél évtizede a Rolling Stones tagja, tehát szintén megkerülhetetlen őskövület.

A magyar mozikban Isten tenyerén címmel vetített portréfilm természetesen nem csupán a Stones-gitáros Ronnie-ról szól. (Hogy az eredeti cím – Somebody Up There Likes Me – mennyire nem eredeti, azt bizonyítja az is, hogy korábban két játékfilmnél is elsütötték.) A főhős a zenei világ ismert figurájaként csatlakozott Jaggerékhez, korábban többek között Jeff Beckkel és Rod Stewarttal közös együttesekben ért el sikereket, igaz, a nagy boomot a Rolling Stones hozta el számára. A portréfilmet az a Mike Figgis rendezte, aki a Las Vegas, végállomással és még több tucat más munkával már letette a névjegyét, úgyhogy ezt a fajta, a kis költségvetésű, beszélő fejes dokumentumfilmek képi világát idéző puritán visszafogottságot akár tekinthetjük művészi kifejezőeszköznek is. Az interjúk sorát csak egy-egy zenei betét és régi családi felvételek szakítják meg. Egyébként maga a direktor is fölbukkan, kiszól a saját mozijából oly módon, hogy kártyát húzat Ronnie-val, akitől aztán megkérdezi, hogy a rajta szereplő fogalomnak milyen szerepe lenne egy róla szóló filmben. Ronnie erre asszociálva kezd mesélni.

A legfontosabb dolgokat azonban nem a Rolling Stones tagjai vagy Imelda May ír énekesnő mondják ki Ronnie-val kapcsolatban, és még csak nem is Sally, az ugyancsak a filmiparban dolgozó feleség, hanem Damien Hirst angol képzőművész, aki elmeséli, miként vitte el a barátját rehabra. Persze már az első filmkockákon előkerül a függőség, például hogy Ronnie 54 éven át dohányzott, aztán jött a tüdőrák, ám az alkohol és a drogok csak Hirst elbeszélése nyomán válnak lényegi sztorielemmé.

Innentől kezdve világos az is, hogy miért készült el az a film, amely voltaképpen egy kijózanodás és a függőségektől való megszabadulás története. A köztudatban Keith Richards szerepel úgy, mint a megmosolyognivalóan súlyos arc a Rolling Stonesból, mémek is születtek róla, hogy mi mindent túlél, ebből a filmből viszont az derül ki, hogy Ronnie Wood még rajta is túltett piálás és kábítószerezés tekintetében. Csak éppen ezen most nem mosolyogni fogunk, hanem örülni annak, hogy ez a tényleg szeretetre méltó ember fölépült a szenvedélybetegségeiből, és némi baráti támogatással, de főként önerőből, szakítani tudott a démonaival. Szerencsére úgy, hogy a gitárt nem tette le, a különbség annyi, hogy mostantól színjózanul áll színpadra. Na és persze itt a festészet is mint terápiás tevékenység: a portréfilm visszatérő motívuma, hogy Ronnie elmélyülten húzogatja az ecsetet a vásznon, szemben vele a modell, a háttérben meg szól a blues. / Benedek Szabolcs

(Isten tenyerén – Ronnie Wood, 82 perc,

forgalmazó: Pannonia Entertainment Ltd.)