A főnök ma is nyugatról jön
Mielőtt Mihail Gorbacsovot a gazdasági csőd arra kényszerítette, hogy feladja a kelet-európai csatlós birodalmat, a bonni vezetés nem remélte, fő nyugati szövetségesei pedig nem is akarták, hogy belátható időn belül egyesüljön a több mint négy évtizeddel korábban elválasztott két német állam. Bonn befogadta ugyan az NDK-ból menekülők millióit, kivásárolta a politikai foglyokat, milliárdos kölcsönökkel és Kelet-Berlin boncaival barátkozva próbálta engedményekre bírni a béketábor legkeményebb rendszerét – de egyesülésről legfeljebb álmodhatott. 1989-re azonban Moszkvához hasonlóan államcsőd előtt állt az NDK. A mindenható állambiztonság titkos elemzésében azt javasolta a pártvezetésnek, hogy kérjenek legalább 8-10 milliárd márka újabb hitelt Bonntól, és viszonzásul ígérjék meg: „Még ebben a században olyan feltételeket teremtenek, amelyek feleslegessé teszik a két ország közötti határ jelenlegi formáját...”
A fal aztán még ugyanabban az évben leomlott. Gorbacsov és a gazdasági helyzet mellett ebben az NDK polgárai ellenállásukkal, sok tízezres, a halálveszélytől sem visszariadó tüntetéseikkel játszották a főszerepet, fontos tényező volt a lengyel szabadságmozgalom és a magyar határnyitás is. A falbontás drámai fordulata után Helmut Kohl kancellár még csak a két német állam fokozatos közeledéséről, föderációjáról beszélt, míg Párizs és London határozottan elutasította, magukra és Európára veszélyesnek tekintette az egységes Németországot. Francois Mitterrand francia államfő még 1989 utolsó napjaiban, tehát a fal lebontása után, elutazott Kelet-Berlinbe, hogy hosszú távú megállapodásokat kössön a régiek vezette átmeneti kormánnyal, míg Margaret Thatcher brit kormányfő óvott egy nagy, ismét agresszív Németországtól, az egyesülés Európát destabilizáló hatásától. Moszkva is csak fokozatosan engedett – az amerikaiak elég gyorsan.
A felszabadult keletnémet állam első (és utolsó) választásán, 1990 márciusában, a konzervatívok CDU vezette blokkja 48 százalékkal fölényesen győzött, a szociáldemokraták 22 százalékot kaptak, míg a harmadik legerősebbnek az állampárt utódja, a PDS (Demokratikus Szocializmus Pártja) bizonyult. Az ellenállóknak az egyházak által is támogatott mozgalma kevesebb mint 3 százalékot szerzett. Mégis egyik vezetőjük, Markus Meckel, az SPD-hez csatlakozott teológus lett a külügyminiszter. Meckel és elvbarátai akkor a németek semlegességéért, a katonai tömbök felszámolásáért, összeurópai biztonsági rendszerért szálltak síkra, és államszövetséget javasoltak a nyugati honfitársakkal. Az NSZK Zöldjei is elutasították Kohl programját az egyesítésre, akárcsak az SPD egyik vezetője (nem sokkal később kancellárjelöltje), Oskar Lafontaine: ő óvott az összeolvadás úgymond „beláthatatlan” pénzügyi terheitől, nemkülönben attól, hogy áttelepülők millióinak fogadására kényszerüljenek.
Helmut Kohl politikai tehetségével és a keletnémet polgárok eltökéltségével aztán meglepően rövid idő alatt sikerült leküzdeni a belső és a külső akadályokat. Az „ossik” túlnyomó többsége bízott abban, hogy a szabadság egyenlő a nyugati életszínvonallal. Holott a kiindulópont drámai volt: az NDK gazdasága 1990-ben jószerével minden piacát elvesztette, termékei nem kellettek már sem otthon, sem a KGST-országokban. „Eins zu eins, oder wir werden niemals eins” (szabad fordításban: egy az egyben, vagy soha nem leszünk egyek – a szerk): a keleti és a nyugati márka 1:1 arányú átváltását követelte a nép, miközben a reális árfolyam legalább 1:4–1:5 lett volna. Kohl kancellár végül belement, hogy egy az egyhez állapítsák meg a béreket, a nyugdíjakat, sok szociális juttatást. Kortól függően 2000–6000 márkát lehetett ugyanannyi nyugatira átváltani, afölött 1:2 arányban.
Ez persze távolról sem oldotta meg a gondokat. A Treuhand, a csődgondnok állami szervezet vette át az NDK jó 12 ezer vállalatát: gyárakat, bányákat, erőműveket, mező- és erdőgazdasági üzemeket, szállodákat. Felmérésük tanulsága: a vállalkozások mindössze 2 százaléka működtethető gazdaságosan. Negyvennyolc százalékuk azzá tehető, további 25 százalék csak veszteségek árán szanálható, a többit el kell felejteni. Végül jó 30 százalékot zártak be, közel 8 ezer vállalatot privatizáltak vagy reprivatizáltak – nem egyet a régi rend emberei kaparintottak meg –, 300 pedig az önkormányzatok birtokába került. A nagy átalakítás fő haszonélvezője a nyugatnémet gazdaság volt, így a helyzet kiegyensúlyozatlan maradt: a nagyobb keleti vállalkozások többsége máig nyugati vagy nemzetközi konszernek tulajdonában van, ám egyetlen német nagyvállalatnak sincs a székhelye keleten, és egyetlen ottani vállalat sem található az ország vezető tőzsdei cégei között.
Nagyon valószínűnek tűnik egyébként, hogy a Treuhand távolról sem mindig járt el tisztességesen: fillérekért játszott át nyugati beruházóknak használható üzemeket a konkurencia kikapcsolására. A Balpárt parlamenti vizsgálóbizottságot sürget az ügyben, de szándékát eddig csak a szélsőjobboldali AfD támogatja. Mindezek ellenére napjainkban a keleti országrész gazdasági teljesítménye a nyugati 75 százaléka felett jár, ezzel az EU átlaga körül van – harminc éve 48 százalékról indultak.
Az egyesülés utáni első választásokon a PDS keleten csaknem 13 százalékot szerzett. A párt egy nyugatnémet politikai alakulattal egyesülve 2005 óta Die Linke (Balpárt) néven szerepel, és arat növekvő sikereket. Legismertebb alakja Bodo Ramelow, a Türingiát immár második ciklusban és sikerrel vezető miniszterelnök, aki nyugatról áttelepült szakszervezeti funkcionárius, és – mint utóbb kiderült – vélt kommunista kapcsolatai miatt sok éven át figyelte őt az alkotmányvédelmi hivatal. A türingiai parlamentben a Balpárt után a szélsőjobboldali AfD a második legerősebb. A keleti tartományokban a Balpárt az egyesülés óta 10–33 százalék közti eredményeket ér el, Berlint a szocdemekkel és a zöldekkel koalícióban kormányozza, miközben nyugaton sokkal kevésbé sikeres.
Keleten még náluk is jobb eredményeket mutathat fel a szélsőjobboldali AfD (Alternatíva Németországért). A 2013-ban alapított párt képviselői, akik között neonáci múltúak is vannak, ott ülnek már a 16 tartomány legtöbbjének parlamentjében, a 2017-es országos választások óta a CDU/CSU és az SPD után övék a Bundestag harmadik legerősebb frakciója. A számok mögött elsősorban sok NDK-s polgár rendszerváltással kapcsolatos csalódásai állnak.
Az „új tartományok kormánymegbízottja” a napokban kiadott szokásos éves jelentésében megállapította, hogy az ország keleti és nyugati része között „sok területen nincsenek már mérhető különbségek (…), s jóllehet a mérleg túlnyomórészt pozitív, sok még a tennivaló”. A jelentés arra is figyelmeztetett, hogy keleten kevesebben helyeslik a demokratikus rendet, „ott a szélsőjobboldali nézetek szilárdabban gyökereznek, ezt tükrözi mind a bűnözés, mind a választói magatartás”.Felmérések azt mutatják, hogy a bevándorlás elleni indulatok már az EU kibővítése után, a kelet-európaiak megjelenése idején kibontakoztak, majd 2015-től azokat tovább szította a menekültek tömeges befogadása. Az elterjedt idegengyűlölet, a bevándorlók elleni merényletek annál különösebbek, mivel az új tartományokban, néhány nagyváros kivételével, alig vannak migránsok.
A kormánymegbízott megerősíti a bírálatokat, hogy bár keleten él a lakosság 17 százaléka, a politikában, a gazdaságban, a tudományban, a médiában az ottaniak a vezető posztok mindössze 3 százalékát töltik be. A tartományi kormányokban máig sok a nyugatról érkezett politikus, és az oda telepített szövetségi hivatalok vezetői továbbra is túlnyomóan nyugatiak. Jellemző, hogy a központi minisztériumok 120 főosztályvezetője között mindössze három „ossi” van.
A kép fontos része a demográfiai helyzet alakulása. Harminc év alatt 2,2 millió keletnémet települt át hazája gazdagabb tartományaiba, így az egykori NDK területén ma csak annyian élnek, mint 1905-ben. A nyugati rész viszont ebben az időszakban összesen 5,4 millió lakossal gyarapodott, és a trend hasonlóan folytatódik: sok fiatal, köztük diplomások költöznek a jóval nagyobb lehetőségeket kínáló nyugatra. Párhuzamosan keleten drasztikusan csökken a születések száma, míg a visszatérők, áttelepülők nagyrészt nyugodtabb, olcsóbb életre vágyó nyugdíjasok.
Az utóbbiak nem igazán panaszkodhatnak. A nyugdíjakat felzárkóztatták a nyugati szintre: tavaly a nyugati tartományokban 1487, a keletiekben 1435 euró volt a havi átlagnyugdíj. Felzárkóztak a bérek is, bár az átlag még mindig 14 százalékkal alacsonyabb a nyugatinál. Nem feltétlenül indokolatlanul, hiszen a termelékenység még mindig csak 80 százaléka a nyugatinak, és az árak keleten mintegy 7 százalékkal alacsonyabbak. Mindenesetre a jólét nyugati színvonala még várat magára: keleten átlag 88 ezer euró értékű a háztartások átlagos megtakarítása, a régi tartományokban 182 ezer. Keleten az egyesülést követő tömeges munkanélküliség 2005-ben érte el a csúcsot, csaknem 29 százalékkal. Tavaly (a COVID-válság előtt) már csak 6,4 százalék volt, alig több, mint nyugaton. Az utóbbiak egyébként igen sokat nyertek azzal, hogy a fal leomlása után jó 1,2 millió keletnémet költözött át főleg a nagy iparral rendelkező déli tartományokba, köztük nagyon sok jól képzett fiatal.
Helmut Kohl hajdan virágzó tájakat ígért az NDK polgárainak. Ám azokat távolról sem mindenütt látjuk, inkább virágzó városi szigeteket találunk. A fejlődő városok – Lipcse, Drezda, Jéna, Potsdam – az egyik oldalon, az ijesztően elnéptelenedő, elöregedő falvak, kisvárosok a másik oldalon. A gazdasági sikerek, a magas életszínvonal, a jó szociális ellátás ellenére ezért is elégedetlen sok „ossi”. Több mint a felük másodrangú állampolgárnak érzi magát, és csak 38 százalékuk tekinti sikernek az egyesülést. Az idősek és a gyermekeik harminc éve megélték, hogy a szülők elvesztették az „örök” munkahelyet, az átfogó szociális gondoskodást, és sokuk csak nagy nehézségek árán tudott új életet kezdeni addig ismeretlen körülmények között. A kérdésre, hogyan ítélik meg helyzetüket az 1989-essel összehasonlítva, a nyugatnémetek harmada szerint javult, csaknem a felük viszont nem érzékel változást. Összességében a keletiek 60, a nyugatiak 75 százaléka ítéli sikeresnek az újraegyesülést.
A német kormány az egyesülés kilenc mérföldkövéről emlékezik meg 2020 őszén. Ezek egyike az NDK-s menekültek 1989. szeptemberi kiutazása a prágai nyugatnémet nagykövetségről. E korszak jóval jelentősebb magyar határnyitása (ezúttal) nem minősül mérföldkőnek. Ez jellemzi Berlin viszonyát a mai magyar kormányhoz, de nem csökkenti Németh Miklósék sokszor elismert érdemeit. A járvány miatt nem tudhatjuk, kit hívtak volna meg az októberi berlini ünnepségekre Németh mellett Budapestről – és kit nem. / Heltai András
