A cél, hogy megőrizzük a tradíciót

Gyerekkorában első jelentkezésre bekerült a Magyar Táncművészeti Egyetem elődjébe, az Állami Balettintézetbe. Nemhogy táncos, de semmiféle művész nem volt a családjában, miért szánták mégis erre a pályára?

Anyukám meglátta a tévében, hogy a balettintézet felvételt hirdet. Neki nagyon jó mozgása és hallása volt, ahogy nekem is. Mindig emlegették a családban, hogy még pelenkát hordtam, de ha meghallottam egy zenét, csukott szemmel táncoltam rá. Később is aktív kisgyerek voltam, imádtam biciklizni, egy hajszál választott el attól, hogy hivatásos versenyzővé váljak. Anyukám tehát elvitt a balettintézetbe, ahová azonnal felvettek, de majdnem ilyen könnyen vége is lett a tánctanulmányaimnak. Nagyon nem szerettem oda járni, hiszen melyik tízéves gyerek szeret küzdeni az alapok lassú elsajátításával és azzal, hogy nincs sikerélménye? Könyörögtem a szüleimnek, hogy vegyenek ki, hadd mehessek vissza a régi iskolámba. A harmadik évfolyamban történt a fordulat, amikor megkaptuk balettmesternek Kovács Tibort, az ő személye és tehetsége teljesen megváltoztatta a látás- és gondolkodásmódomat, onnan szerelemmé vált a dolog, ami azóta is tart. Neki köszönhetem, hogy táncos lettem. Később találkoztam még egy nagyon meghatározó balettmesterrel a pályámon, André de Villiers-rel, amikor a balettintézet elvégzése után kikerültem Angliába egy évre ösztöndíjjal, és alaposabban megismerkedhettem a kortárs technikákkal. Amit mindkettejükben megláttam az istenáldotta tehetségük mellett, és próbálom ma átadni – most már mondhatom így – a táncosaimnak a Győri Balettnél: elengedhetetlen az önmagunkkal szembeni igény, az odafigyelés a legapróbb részletekre. Amikor nézed magad a tükörben, akkor mindenre legyen szemed, láss magadon mindent, és úgy, hogy az építő jellegű legyen. Nem elég, ha egy táncos tehetséges, képesnek kell lennie arra, hogy – mintha két kis kamera lenne a szeme – a tekintetével lefotózza és magába szívja az előtte álló koreográfus, asszisztens, rendező instrukcióit, mozdulatait. Hogy úgy tudja lemásolni és aztán a saját testére formálni, hogy már az övé legyen, de mégis nagyon hasonlítson ahhoz, amit a koreográfus elvár, mert minden alkotó mást kér egy táncostól.

A balettintézetből kikerülve az Operaházban leginkább modern darabokban vált sikeressé, és rögtön eljegyezte magát a koreografálással is.

Pedig igencsak klasszikus táncosnak indultam. Nagyon lírai alkat vagyok, táncoltam például az Anyeginben Lenszkijt, és imádtam azt a szerepet. Azért gondolták azt, hogy jobb érzékem van a modernhez, mert jobban izgatott, azokban a darabokban lubickoltam. Az akkori balettigazgató, ifj. Harangozó Gyula hozott először William Forsythe-darabot a repertoárba, a Középen, kissé megemelve címűt, a keleti-európai országok közül mi voltunk az elsők, akik bemutattuk. Sok külföldi koreográfus adta a darabját az Operaháznak, és én ezeket elsőként táncolhattam. De mint már említettem, előtte Angliában tanultam egy évet, ahol a Martha Graham és a Merce Cunningham technikájának az ötvözetét tanultam napi szinten. Igaz, korábban a balettintézetben Lőrinc Kati (aki előtte Cullberg Balletnál táncolt) tanított nekünk Graham-technikát, próbáltam a szememmel fotózni őt, ahogy bemutatta, a fantasztikus mozgását, a testkultúráját és a testtudatát, de sajnos csak heti egy alkalom szerepelt az órarendünkben. Három év Operaház után ifj. Harangozó Gyula kiküldött Frankfurtba egy hónapra ösztöndíjjal a Forsythe-társulathoz. (Ekkor már megszületett az első koreográfiám, a Connection, amely nagy sikert aratott, tehát a koreográfusi pályám szinte egyidős a táncosival.) Egy hónap után Forsythe szerződést ajánlott. Kevés 23 éves táncos mondhatja ezt el magáról, később láttam, hogy hányan próbálkoznak, hiába. A külföldi karrierem tehát a Frankfurt Ballettel indult, majd jött két év lyoni opera, utána egy évre még hazajöttem, mert honvágyam volt. Harangozó Gyula vissza is vett, én pedig lakást vásároltam Budapesten azzal, hogy én innen már soha többet nem mozdulok. Aztán egy év múlva megkapta a Staatsoper, a bécsi operaház balettigazgatói posztját, én pedig egyike voltam annak a szerencsés három táncosnak, akiknek felajánlotta, hogy tartson vele. Bécs nem távolság, gondoltam, pár évre ottmaradok. Tizenöt év lett belőle, most júniusban fejeztem be az aktív táncot, akkor intettem búcsút a bécsi operaháznak.

A Győri Balett korábban is nyitott volt ön felé, az előző igazgató, Kiss János is várta a koreográfiáit. De akkoriban még, érthetően, a saját táncoskarrierje állt a központban, az foglalta le az idejét. A Velekei László igazgatósága által fémjelzett új korszak kezdete egybeesett azzal, hogy befejezte a táncolást, így már minden alkotóidejét a társulatnak és a koreografálásnak szentelheti.

Már 2014-ben, amikor betanítottam a Bolerót a társulatnak, nagyon jó légkörben zajlott a munka, megtaláltam a hangot az együttessel. Kiss Jánosnak is nagyon hálás vagyok, hogy kinevelte maga mellett Velekei Lászlót, és nem hagyta, hogy a Győri Balett akárki kezébe kerüljön, hanem egy olyan embert választott utódjaként, aki ott nőtt föl, végigment a ranglétrán, és mindent tud a társulatról. Hálás vagyok Lacinak a lehetőségért, annak pedig külön örülök, hogy a művészeti vezetés mellett házi koreográfusként is dolgozhatom. De emellett nagyon szeretnénk meghívni külföldi koreográfusokat is, mert magamból kiindulva, rendkívül fontosnak tartom, hogy egy táncost ebből a szempontból is minél több impulzus érjen.

A Győri Balett idei évadának egyik első bemutatója a Körforgás című est, amelynek a második felvonása a legújabb koreográfiája, az Elválás. Ezt még sikerült Győrben és Budapesten is bemutatni, mielőtt a COVID-járvány miatt bezárták a színházakat. Nagyon személyes tapasztalatból fakad ez a darab.

Édesanyám emlékére készítettem. Most lesz három éve, hogy nagyon hirtelen elveszítettük. Bennem rögtön utána elindult, hogy egy koreográfiával állítsak emléket neki, és örülök, hogy hagytam magamnak időt, hogy beérjen, és így szülessen meg a darab. A nyitókép azt próbálja kifejezni, hogy valahonnan érkezünk, az ismeretlenből, és tulajdonképpen az ismeretlenbe térünk vissza. Az első tétel kimondottan az életet szimbolizálja a fehér jelmezekkel, az intenzív mozgással, a sok táncossal, ahogy a test és a lélek belekerül az életbe, ahogy megéli a szerelmet. Aztán a korral jönnek a félelmek az ember életében, köztük a haláltól való félelem, a végén pedig a test és a lélek harca a halállal. A fizikai test itt marad, a lelkünk az, ami tovább él – legalábbis én abban próbálok hinni, hogy a lélekkel történnie kell valaminek ezután, mert sokkal többek vagyunk, mint egy test.

A Győri Balett második bemutatóját november végére tervezték, de ezt felülírta a színházak bezárása. Várnunk kell, hogy megismerjük a Sztravinszkij zenéjére készített darabját, amelyet még nem adtak elő Magyarországon.

A Mozdulatok Sztravinszkijre 2017-ben született a bécsi opera balettegyüttese számára. Cselekmény nélküli darab, kimondottan a kollégáimra alkottam, ezért az az érdekessége, hogy találhatók benne klasszikus bázisú, spicc-cipős pas de deux-k és nagyon modern, földtechnikán alapuló szólók. Egy háromfelvonásos esthez készült, amelynek másik két darabja a Petruska és a Tűzmadár volt, és az igazgató csak annyit kért, hogy bármit csinálhatok, a lényeg, hogy a zene Sztravinszkij legyen. Örültem a felkérésnek, de ugyanakkor meg is ijedtem, az én zenei ízlésemtől elég távol áll Sztravinszkij művészete, nagyon sokszor kell meghallgatni, nagyon sokat kell analizálni, mire az ember kezdi megérezni, megérteni az ő zeneiségét. Én is állandóan hallgattam a műveit, és közben szép lassan, mintegy puzzle-ként összeállítottam a koreográfiám zenei anyagát. A Pulcinella volt a kiindulópont, ezt egészítettem még ki más művekből vett részletekkel. A látványvilágot a commedia dell’arte figurái és a reneszánsz hangulata indította el, gondoltam, tegyük át mindezt modern környezetbe. A teljesen üres, fehér színpadon fekete balett-trikós táncosok mozognak, a jelmezükön különböző helyeken különböző méretű reneszánsz gallérokkal, nagyon modern, mai képi világ elevenedik meg a színpadon, és mégis harmonizál a zenével. Nem gondolom, hogy emögött bármiféle történetet kellene keresni, bőven elég, ha gyönyörködünk a táncosok esztétikai szépségében, és hallgatjuk a csodálatos zenét. Hogy kiben mit indít el a darab, azt én szeretem a nézőre bízni, és nem megmondani, hogy „miről szól”, szerintem eleve rossz, ha a koreográfus elkezdi magyarázni a művét. Tudom, hogy a műsorfüzetekbe le kell adni egyfajta kiindulópontot vagy iránymutatót, de én nagyon megszenvedem ezeket. Legszívesebben semmit nem írnék egyik darabomhoz sem, hanem mindenki bontsa ki és vegyen ki belőle annyit, amennyit és ahogy ő látja, azt gondolom, akkor jó egy darab, ha így működik. Visszatérve az új koreográfiámra, az Elválásra: aki ismeri az életemet, hogy miből született ez a darab, annak ezzel együtt szép vagy megrázó – de érdekes módon szinte ugyanazt a hatást váltotta ki azokból is, akik nem tudják, mi történt velem. Másként fogalmazva: ez is volt a célom, ezért nincs beleírva a műsorfüzetbe, hogy kinek ajánlom és miért, mert nem szerettem volna a néző számára ennyire személyessé tenni.

Ön, akit táncosként és koreográfusként egyaránt a modernhez köt a közönség és a szakma, a koreográfiáiban gyakran alkalmaz, főleg a szólóknál, a pas de deux-knél spicctechnikát. Miért?

Szeretem használni, hiszen, a klasszikus balett világából jövök, ezt nem tudom és nem is szeretném levetkőzni. És nyilvánvalóan erős Forsythe-hatás is, aki a mai napig él vele. Volt egy időszak, amikor nem használtam a spicctechnikát, de most, az utóbbi darabjaimban már egyre többet, és ezt szeretném erősíteni a jövőben. Velekei Lászlóval célunk, hogy megőrizzük a Győri Balett tradícióit, hiszen azok nélkül nem lenne a társulat az, ami. De a nevünkben is benne van, hogy „balett”, ezért én fontosnak tartom, hogy egy neoklasszikus, úgymond modern balettegyüttes legyen, amely, azt gondolom, egy szakadékot próbál áthidalni Magyarországon. Mert létezik a Magyar Állami Operaház kötelékébe tartozó Magyar Nemzeti Balett, és létezik a magyar kortárs élet, benne például az általam is nagyra tartott Szegedi Kortárs Balett-tel – de ők egészen más stílust képviselnek, mint mi, vagy amilyenek szeretném, hogy legyünk: egy nagyon erős klasszikus bázisú neoklasszikus balett vagy kortárs balettegyüttes, mint mondjuk anno a Frankfurt Ballet vagy annak idején a Jirí Kylián vezette Nederlands Dans Theater. Ez nyilván a karakteremből is fakad, szeretem az esztétikus, szép dolgokat, legyen az bármi: ruha, építészet, festészet. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a modern dolgokat is, és fontosnak tartom, hogy sok koreográfus a mai világból építkezik, és arról próbál darabot csinálni, ami körülöttünk zajlik, arról az egyre fokozódó káoszról, ami ma az emberekben van. Nem azt mondom, hogy mindez engem nem izgatott vagy nem izgat, de engem mégis a szép, a harmónia vezet, amikor koreografálok. Lehet, hogy valaki azt mondja, hogy ez már elavult, de én nem tudok és nem is szeretnék más lenni. Számomra az a fontos, hogy ha a néző bejön, akkor gyönyörködjék abban, amit lát, gyönyörködjék a táncosban, a színpadképben, és euforikus érzéssel távozzék. Valami olyat kapjon, ami miatt arra az egy-két órára el tudja felejteni azt, ami az életében vagy a világban zajlik, el tudja felejteni a káoszt, és egy rövid időre egyensúlyba kerüljön. / Dorogi Katalin