Az elkövetők leszármazottai is öröklik elődeik sorsát (Exkluzív interjú a 168.hu-n!)

A családi múlt nemcsak emlékekben, hanem szorongásban, túlzott felelősségvállalásban és testi tünetekben is tovább élhet.

2026. január 12., 21:09

Szerző:

A családi örökség nem mindig mesélhető el lineáris történetként: sokszor inkább érzések, belső feszültségek és megmagyarázhatatlan minták formájában jelenik meg az utódok életében. A Sorsról sorsra aktuális epizódja ritkán tárgyalt területre lép: az elkövetők leszármazottainak belső világát vizsgálja. A beszélgetésben Dr. Preisz Éva Eszter pszichiáter, pszichoterapeuta, György Kata pszichodráma-vezető és integrál családállító, valamint Kőszegi Judit szociológus hallgató osztják meg szakmai és személyes tapasztalataikat arról, hogyan hat a kimondatlan múlt a következő generációkra.

A családi rendszer láthatatlan törvényei

György Kata a beszélgetés elején a családállítás szemléletének alapjait vázolja fel. A megközelítés szerint minden családi rendszerben léteznek olyan rendek, amelyek megsértése hosszú távon zavarokat okozhat. Az első az odatartozás joga: mindenki a rendszer része marad, aki megszületett – vagy akár csak megfogant –, függetlenül attól, hogy mit tett. A második a hely rendje, amely szerint mindenkinek a saját pozíciójában kellene állnia; ha egy gyerek túl korán felnőtt szerepbe kényszerül, olyan terheket vesz át, amelyek nem az övéi. A harmadik alapelv az adok–kapok egyensúlya: ha egy családi történetben súlyos elvételek történtek – akár vagyonról, akár életekről van szó –, az a kollektív térben teherként öröklődhet tovább.

Dr. Preisz Éva Eszter arra hívja fel a figyelmet, hogy a családi tudattalan nemcsak a kimondott történeteket őrzi. Az elhallgatás, az idealizálás vagy a torzítás ugyanúgy hat, és gyakran bűntudatban, túlzott felelősségvállalásban vagy önkéntelen jóvátételi törekvésekben jelenik meg az utódok életében.

Túl korai felelősség, testi tünetek és a szembenézés útja

Kőszegi Judit saját történetén keresztül mutatja meg, hogyan válik a múlt élő tapasztalattá. Gyerekkorát végigkísérte a kívülállóság érzése, miközben fokozatosan felnőtt szerepekbe sodródott: a szülők válása után már 11–12 évesen részt vett a háztartás működtetésében és testvére ellátásában. Ez a túlzott felelősségvállalás később tanulmányi önszabotázsban, határproblémákban és párkapcsolati nehézségekben is megjelent.

A pandémia idején mindez testi szinten is összeomláshoz vezetett. A súlyos fizikai tünetek indították el azt az önismereti folyamatot, amely során Judit családfakutatásba kezdett, és szembesült dédapja elkövetői múltjával. A felismerés megrázó volt, de egyben új irányt is adott a feldolgozásnak.

A pszichodráma során Judit olyan szerepekkel találkozott, amelyek az erőszak és a bántalmazás oldalát jelenítették meg. Ezek a tapasztalatok nehezek voltak, mégis segítettek közelebb kerülni ahhoz az örökséghez, amely addig kimondatlanul hatott rá. A munka eredményeként fokozatosan oldódott a gyerekkora óta jelen lévő szorongás.

A beszélgetés végén mindhárom résztvevő hangsúlyozza: a gyógyulás nem a múlt átírásáról szól, hanem arról, hogy a leszármazott elfoglalja a saját helyét. A felszabadulás akkor kezdődik, amikor már nem a felmenők helyett akar érezni vagy jóvátenni, hanem visszaveszi a saját életét.

A teljes beszélgetést megtekintheti itt:

 

(Kiemelt képünk forrása: képernyőfelvétel a Sorsról sorsra adásából)