Vízágyon lebegni a föld felett
Ártatlan, könnyed hetvenes évek, megfűszerezve egy csipetnyi szerelemmel és egy evőkanál hollywoodi álommal – ez Paul Thomas Anderson legújabb filmje, a Licorice Pizza.
Hogy mi is az a Licorice Pizza? Magyarul szó szerint angyalgyökér pizzát jelent. Emellett ez egy amerikai szleng szó a bakelitlemezekre, valamint a hetvenes években egy lemezekkel foglalkozó üzletlánc neve is volt. És hogy mindennek mégis mi köze a filmhez? Talán semmi, talán minden. Paul Thomas Anderson világában minden megtörténhet, és ebben a filmben meg is történik.
A sztori kezdetén egy gimnáziumban járunk. A hangosbemondóban emlékeztetnek, melyik évfolyamnak mikor kell iskolafotózásra mennie, és ez a pár benyomás már vissza is röpít minket a fiatalkorunkba. A hosszú sor mentén végighalad egy idősebb lány, az egyik fiú leszólítja, és bamm, derült égből villámcsapás. Az ég is egymásnak teremtette őket. Gary legalábbis ezt gondolja, csakhogy van egy aprócska probléma Alana részéről: ő 10 évvel idősebb.
Paul Thomas Anderson bravúrosan fűzi össze a két karakter életét, teret hagyva arra, hogy egyénenként is kiteljesedjenek, miközben ők hozzák a legtöbb humorfaktort a filmbe. A Garyt alakító Cooper Hoffman játszi könnyedséggel bújik a fiatal tinédzser bőrébe, aki már 15 éves korában elkezdte színészi karrierjét, és saját PR-ügynöksége van. Mellette Alana Haim karaktere már azt az időszakot mutatja be az ember életéből, amikor kilépve az álmok függönye mögül, a való világban próbáljuk megtalálni a helyünket. Kettejük útja végül egy jövedelmező üzletben teljesedik ki: vízágy-értékesítésbe kezdenek.
A két karakter tökéletesen kiegészíti egymást mind az üzleti életben, mind barátként. Alana a praktikusabb, tény-
orientált, sokszor szarkasztikus és negatív hozzáállású fél, míg Gary az álmodozó, kapcsolatokra építő ötletgazda, nem kevés bájjal. Mind a ketten nagyon emberiek, hibáznak, de közben végtelenül naivak is. Ez a film pedig épp attól jó, hogy nem akar több lenni, mint ami.
Talán éppen ezért is haragudtam rá annyira, mikor Bradley Cooper megjelent a filmvásznon. A hetvenes évek Kaliforniájából nem lehetett kihagyni egy filmsztár karaktert sem; Jon Peters összes gőgjével, pökhendi, nyers stílusával érezteti Anderson ellenszenvét a hollywoodi csillogás iránt. A filmekben megjelenő éles társadalomkritika gyakran pozitívan hat a művek megítélésére, ám itt teljesen feleslegesnek éreztem a történet szempontjából. Ráadásul indokolatlanul hosszúra nyújtotta a rendező ezt a részt. Hasonlót éreztem Tom Waits és Sean Penn feltűnésekor is.
A filmben hallható korabeli zenék egyfajta komfortot keltenek bennünk, az ismerősség érzését. David Bowie, Steve Miller Band, Paul McCartney és sok más ikon dala szinte belesimul a film könnyedségébe. Ryan Watson díszlettervező és Mark Bridges jelmeztervező tökéletes munkát végzett, hogy visszarepülhessünk a hetvenes évekbe. Emellett a történelmi tények bevonásával pontosan be tudjuk határolni, hogy melyik év nyarán akarják megmenteni a fiatal felnőttek egyedi ötletükkel a világot. Đ
(Licorice Pizza, 133 perc, forgalmazó: Fórum Hungary)