Vámos Miklós: A harmincadik órában vagyunk

Húszéves az Apák könyve – a világszerte zajos sikert arató családregény szerzőjével régi adósságok törlesztéséről, a Vakszerencse nevű ügynökről, valamint a tönkre tett bolygónkról beszélgettünk.

2021. március 16., 06:30

Szerző:

– Hányadik kiadásnál tart az Apák könyve?
– Őszintén nem tudom, ahogy azt sem, hányszor jelent meg külföldi országokban. De az a szám is nagyon magas. Mindenesetre az új kiadásban a regényhez csatoltam úgy hatvan oldalnyi mellékletet. Például a magyar-magyar szótárt, amit a fordítóknak állítottam össze, két utószót, az egyiket egy külföldi kiadáshoz írtam, a másikat ehhez az újhoz. Aztán két bírálatot, amelyek igen nagy örömet szereztek. A magyart Tandori Dezső, az angol nyelvűt Jane Smiley írta, a The New York Times könyves mellékletébe.

– És tetszett neki?
– Nagyon tetszett neki. Úgy fejezte be a cikket, hogy azt üzente az amerikai kiadónak: Vámos műveiből kérünk még! Sajnálatos, hogy nem fogadták meg az üzenetét. De hosszú az élet. Mándy Ivánnal üldögéltünk egyszer egy azóta sajnos már megszűnt kávéház teraszán, az Izabella és az akkori Népköztársaság, mai Andrássy út sarkán, egyszer csak felbukkant Ottlik Géza, aki igen jóban volt Mándyval, ami azt jelenti, hogy néha évi egyszer is találkoztak. Ottlik visszahúzódó ember volt. Leült, bemutatkoztunk, beszélgettünk. Szóba került az ő bridzskönyve, ami aztán tényleg világhírű. Kicsit rosszkedvű volt, úgyhogy mondtam neki, Géza, te egy kicsit világhírű vagy! Mire ő: kis világhír nincs!  

– Jól öregszik a könyv?
– Az Apák könyvének húsz éve volt arra, hogy megdolgozza az olvasókat. Nemzedékről nemzedékre, egyre újabb fiatalok vették kézbe, mindig forró és pozitív volt a visszhangok 99 százaléka – de most mintha még forróbb és még pozitívabb volna. Sőt, most már bizonyos kánonteremtő szakemberek is számításba veszik, mint a legfontosabb regények egyikét, ami biztosan pozitív változás, és örülök neki. De természetesen ennek sem tulajdonítok túl nagy jelentőséget. Az irodalmi dicsőség hosszabb távú dolog. Nem nagyon lehetett tudni 1930-ban, mondjuk, hogy az akkor legsikeresebb írók egyikét, Bús Fekete Lászlót ma már a kutya se emlegeti majd. Azt se lehetett akkor tudni, hogy Kosztolányi, akit az irodalmi körökben számon tartottak, de nem állítanám, hogy hatalmas közönségsikere volt, szemben Karinthy Frigyessel, szóval, hogy Kosztolányi ilyen fáklyaként fog lobogni a 21. században. Míg Karinthy egy kicsit kevésbé. Bár sejteni azért lehetett, hiszen

a magyar irodalomra nagyon jellemző egyfajta túlzott ünnepélyesség és fennköltség, ezért a humoros szerzők mindig hátrányban vannak. Ez bizonyos könyveim esetében engem is sújt egy kicsit.

Az Apák könyve viszont igazán komoly regény. Van benne pici irónia, de humor nincs. Többi könyveim általában humorban pácoltak, hogy így mondjam.

– És sikeresek. Van titok?
– Nem tudom, hogy min múlik a siker – talán a Vakszerencse nevű ügynök intézi. De a biztos bukás titkát tudom. 

– Elárulja?
– A biztos bukás titka, ha az ember írás közben arra figyel, hogy olyasmit próbáljon írni, ami biztosan tetszik majd az olvasóknak. Ez nem megy. Az én tapasztalatom szerint így csak gyönge munkákat lehet írni. Olyat kell megpróbálni írni, ami neked tetszik. Ha ez véletlenül egybeesik az olvasók tetszésével, az mázli. De ha nem, semmi baj. Haladj tovább. Ez volt a módszerem egész életemben. Az író vaktában lövöldöz, és néha eltalál egy céltáblát, olykor épp a 10-es kört, nem is mindig azzal a könyvvel, ami az ő szakmai megítélése szerint a legjobb.

A lényeg, hogy az ember arról írjon, ami igazán fontos neki. Így talán hagyhat egy kis ujjlenyomatot az ország, esetleg a világ ábrázatán. 

– Magának mi az igazán fontos?
– Az a fajta szerző vagyok, akinek mindegyik könyve más. Ugyanazt csináljam kétszer? Az untatna. Számomra az írás azért mindig élvezeti forrás is. Néhány évvel ezelőtt megjelent a Legközelebb majd sikerül című könyvem, két idős férfi barátságának a története. Ezer éve akartam már a barátságról írni, végre sikerült. Ráadásul a könyv szerkezetileg Beethoven kilenc szimfóniájára épül. Tehát kilenc részből áll, mindegyik annyi kis fejezet, ahány tétele van az adott szimfóniának, ez egyszerű, mert majdnem mindnek négy. Kivéve egyet, amelynek öt. Próbáltam a zene ritmusát, hangulatát, érzeteit kifejezni írásban. Ez, ugye, elég reménytelen vállalkozás, szerintem nem is sikerült száz százalékig, de ez persze nem fontos. Aki elolvassa, annak nem kell ezt se észre vennie, se foglalkoznia vele. Ha mégis, az a bónusz. A saját szórakoztatásomra csináltam. A fontos az, hogy talán sikerült valami alapvetőt megragadnom a barátságok létrejöttéről és elromlásáról, Beethoven segítségével. Ilyen „zenés” könyvet soha többé nem írok, pedig jó mulatság. Legutóbbi regényem, a Dunapest pedig egy egész életemre szóló adósság törlesztési kísérlete.

 
Vámos Miklós
 
Fotó: Pesti Hírlap archív
 


– Kinek törlesztett vele?
– A felmenőimnek, főleg az atyaiaknak, akik áldozatul estek a holokausztnak. Ez azt jelenti, hogy egy egész bokor hiányzik a családtagok közül. Mert ugye ha megöltek bizonyos embereket, akkor az ő águkon nincsenek unokaöcsök, unokahúgok – tehát sok mindenki hiányzik, aki ma még vidáman itt lehetne. Engem ez mindig nyomasztott. Egyszer fiatalon írtam e témáról egy kisregényt, aminek az volt a címe, hogy Jaj! Akkor úgy éreztem, na jó, talán ezzel megoldottam. De az csak egy rövidebb szöveg volt, arról szól, hogy a megölt rokonok egyszer csak elkezdenek visszatérni. Mikor bekopogtatnak, mindenki örül a kis létszámú családban, hiszen eddig nem voltak rokonaik, most meg már vannak. Igen ám, de a végén már harmincöten élnek a kétszobás lakásban, ráadásul ezek a rokonok voltaképp kibírhatatlan, idős, házsártos nénik és bácsik. A kis családnak tökéletesen elege lesz ezekből az emberekből, három napra elmenekülnek, és mire visszatérnek, eltűnik az egész rokonság. Tehát ez egy abszurd, vagy szürreális, valamennyire játékos feldolgozása annak, amit el szerettem volna mondani. Két évvel ezelőtt egyszer csak megérett az idő, vagy én értem meg, teljesen mindegy, hogy ezt a témát megírjam újra, egészen máshogy, a Dunapestben. 1979 óta foglalkoztatott az alapötlet. Kifejezetten örülök, hogy most, amikor az Apák könyve 20 kapcsán írtam egy vallomásfélét a Facebookon arról, hogy miféle pótapákat választottam magamnak az igazi helyett, aki meghalt 18 és fél éves koromban, igazán sokan hozzászóltak, mennyit jelent nekik az Apák könyve – és a Dunapest. Én is úgy érzem, hogy valamképpen összetartoznak. Mind a kettő a múltat horgolja a jelenhez.

– Egy éve vagyunk bezárva. Hogy viseli?
– Az a furcsa, hogy én szinte mindig jól vagyok. Egy író esetében ez indokolatlan. Egy időben rengeteg, száznál is több kollégával készítettem beszélgetést kamerák előtt, kiderült ezekből, hogy az író általában rosszul van. Ha másért nem, hát mert éppen küzd egy anyaggal. De én derűs alkat vagyok. Szeretem a küzdelmet, s a legjobban élni szeretek. A pandémia keveset változtatott az életemen, én azelőtt is főleg a szobámban ültem, legalábbis ami a foglalkozásomat, a munkanapjaimat illeti. Egyébként rengeteget jöttem-mentem – most ez nincs, de ma már nagyon jól lehet érintkezni elektromos eszközökön. Azt pedig nem tiltja sem jogszabály, sem a racionalitás, hogy a megfelelő óvintézkedések mellett találkozzunk a barátainkkal, szeretteinkkel. Azon kívül szerencsés helyen lakom, ahol remek sétalehetőség nyílik a Dunaparton. Sporttal próbálom élénkíteni az életemet és a vérkeringésemet, futni sajnos a térdeim állapota miatt már nem tudok, de teniszezni még igen. Ami viszont az egész helyzetet illeti, szerintem óriási a baj. Erkölcsi válságban van a világ. Bizonyos mértékig ennek a válságnak a következménye a gazdasági válság, meg a vírus is. Az emberiség már nem törődik se saját magával, se az őt körülvevő természeti környezettel.

Annyira sikerült elszúrnunk ezt a földgolyót, hogy nem az a kérdés, melyik vírus lesz a legveszélyesebb, hanem az, hogy lehet-e élni ezen a planétán a jövőben egyáltalán. És már nem is a huszonnegyedik órában vagyunk, hanem a harmincadikban.

Hogy mit tegyünk, arra nézvést nincsenek konkrét javaslataim. Regényíró vagyok, az én feladatom az, hogy tükröt tartsak a társadalom elé, ahogyan a hagyományos realista írók tették ezt a 19. és a 20. században. E téren talán nincs szégyenkezni valóm.

(Kiemelt kép: Pesti Hírlap archív)

Visszavett az állandó rohanásból Lovasi András, s élvezi a vidéki életet, az apaszerepet. A Kiscsillag, valamint a Kispál és a Borz frontembere vasárnap ünnepli 54. születésnapját.