Úgy szakmailag, mint emberileg

Amikor a hazai zenészek izgatottan felsorakoznak az első sorban, lehet tudni, hogy a színpadon nagy megfejtések következnek. Ari Hoenig híre talán még nagyobb edukátorként, mint előadó dzsesszdobosként, de persze Richard Bona, Tigran Hamasyan vagy éppen Macy Gray – mint itthon is jól ismert és kedvelt sztárok –, valamint több tucat hasonlóan remek zenész lemezei önmagukban is hivatkozási alapot jelentenek ahhoz, hogy a parlamenti választást levezetendő ellátogassunk a Budapest Jazz Clubba. Hoenig emellett jó húsz éve saját zenekarokkal is koncertezik és jelentet meg lemezeket. Első budapesti fellépésére két húszas éveiben járó zenészt hozott magával, és együtt mutatták be a triómuzsikálás magasiskoláját.

Ha dobosok saját zenekart alapítanak, rendszerint ügyelnek arra, hogy ne a dobolás kerüljön a fókuszba, mert akárhogy forgatjuk, amikor a dob kapja a főszerepet, akkor a produkció a cirkuszi mutatvány felé kezd hajlani. Csak a legnagyobbak – például Joey Baron - képesek akár egy szóló dobestet megtartani úgy, hogy a puszta ritmika helyett a muzikalitás kerüljön előtérbe. Hoenig az irányító szerepét megtartva szégyenlősködés helyett egyértelműen a dobjátékot helyezte előtérbe triójával, miközben társait is elegánsan megemelte, és nem csak a kísérők szerepét osztotta rájuk. Jól kitapintható pedagógiai érzékről árulkodik ez a koncepció, hiszen egyfelől tudja, miért kíváncsi rá a közönség, másfelől pedig stabil első lépéseket biztosít fiatal kollégáinak. Igaz, Tom Ollendorff gitáros és Conor Chaplin bőgős igencsak összeszokottnak, tapasztaltnak tűnt, és az egyéni hang sem hiányzott. Ollendorfftól még egy szép balladát is eljátszottak a koncert második felében Hollywood címmel, ami bár klasszikus hangütéssel operált, a mandolinszerű tremoló-pengetéssel különlegesen szőtte össze a harmóniákat, amelyek egyre emelkedve, a cérnát egyre csak feszítve végül nyugvópontra jutottak. Kezdésként a The Painter című, lassan húsz éve megjelent album címadó szerzeményét játszották el, ami olvadékonyságával szépen vezette fel John Coltrane – az életvonalon különös szerepet elfoglaló, 1960-ban rögzített, de csak négy évvel később, a karcosabb időszak kezdetén megjelentetett – Coltrane’s Sound című lemezéről a Satellite-et.
A Nagy Amerikai Daloskönyv is terítékre került, persze a Rodgers–Hammerstein szerzőpáros és a South Pacific musicalből az egyik dal átdolgozása, ami az első musical volt, amit Hoenig gyerekkorában hallott. Az emlékezés a tavaly elhunyt Ralph Petersonnak, Hoenig mesterének dedikált szvinges felütésű Home-mal folytatódott. Ebben a triolás lüktetés néha duolává alakult, majd az ötletes hangsúlyeltolódások megalapozták a további színes ritmikai játékokat.

Wayne Shortertől a Deluge, Sonny Rollinstól a Pent Up House idézte a dzsessz aranykorszakát, és ez az a korszak, amelytől Hoenig nem is akar elszakadni. Mégis, miközben nyilvánvaló a saját szerzeményeiben is megjelenő klasszikusok iránti vonzódása, felvillant egy csakis rá jellemző, modern hangot. A lábdobot nem dämpfeli, hagyja kongani-bongani, így az néha összecseng a bőgő bizonyos hangjaival. Vagy: képes a könyökével a dobbőr feszültségét szabályozva dallamot játszani a dobokon, ami egészen egyedülálló teljesítmény. A nagyszerű zenészi teljesítmények kellemes estét eredményeztek, de azért kíváncsi lennék, hogy milyen az, amikor egy ilyen jó dobos több zenei konfliktust vállal.đĐ

(Ari Hoenig Trio, Budapest Jazz Club, április 3.)