Tragikus győzelem

Most, hogy a szomszédban véres háború dúl, és szinte mindennaposak a civil célpontokat eltaláló bombázások, aminek következtében nők és gyerekek halnak meg, egész más érzékenységgel nézzük Ole Bornedal filmjét. Az árnyék a szememben azt a megtörtént eseményt dolgozza fel, ami a második világháború vége felé zajlott, 1945 márciusában. Ekkor Dániában, a Gestapo már közel jutott a helyi ellenállás felszámolásához, amit a szövetségesek sem nézhettek tétlenül. A dánok egyre nagyobb szabotázsakciói miatt a náci megszállók kénytelenek voltak egy kétszázezer főből álló sereget állomásoztatni az országban. Ha legyűrik az ellenállást, a sereg java részét átcsoportosíthatták volna más frontvonalakra, vagyis épp a szövetségesekkel szemben vetették volna be őket, így elemi érdek volt, hogy a Gestapo ne járjon sikerrel. Ekkor született meg a terv: le kell rombolni a Koppenhága belvárosában álló Shell-házat, a titkosrendőrök főhadiszállását, hogy megsemmisüljön a pincében őrzött irattár.

Az elképzelés (a Carthago hadművelet) cseppet sem volt veszélytelen, mind a brit Királyi Légierő pilótái, mind a koppenhágai lakosok élete veszélyben forgott.
A bevetés sikerét ugyanis több tényező is megakadályozhatta: a Gestapo, számítva a támadásra, mintegy pajzsként a padláson tartotta fogva a már letartóztatott dán ellenállókat; a gépeknek igen alacsonyan kellett repülniük, s bár készítettek makettet a belvárosról, nem ismerték a helyszínt; a korabeli haditechnika még nem volt annyira fejlett, hogy hajszálpontosan célozzon, így azzal is kalkulálni kellett, hogy a környező épületek is találatot kapnak. Köztük egy iskola is.

Bornedal filmje elég gyorsan megágyaz a tragédiának. A kezdeti idillbe (kisfiú biciklizik haza a földúton, három lány nevetve készülődik egy esküvőre) egyből belecsap a kíméletlen valóság: a szövetséges légierő német katonai járműnek néz egy taxit, és habozás nélkül szitává lövi. A jelenet brutalitása nem csupán a roncshoz érkező Henry (a végig remekül teljesítő Bertram Bisgaard Enevoldsen), de a néző számára is traumatikus élmény. Innen főként az esemény miatt beszédképtelenné váló kisfiú sorsát követjük, akit a szülei felvisznek a fővárosba, hátha ott enyhül majd a nyílt égtől – ahonnan a repülő érkezett – való elemi félelme, s talán újra megszólal. A főhadiszállás káoszba forduló bombázása végül neki is fontos feladatot ad.

Az árnyék a szememben író-rendezője több szálon futó történetet rajzolt a megtörtént esemény köré, hogy a lehető legtöbb szemszögből mutassa be a háború felfoghatatlan ellentmondásait: Istent kereső apáca, aki az iskolában tanít; a dán kollaboráns; a bevetésre induló pilóták és főként a gyermekek felől. Arról beszél, hogy a modern hadviselés – mint ahogy ezt a napokban is látjuk – már képtelen megvédeni a legártatlanabbak életét, és a csatákat már messze nem csak a katonák vívják. Bornedal – aki legutóbb egy éjsötét komédiával (Kisvárosi gyilkosok) hívta fel magára a figyelmet – alkotása jól mutatja be a hátország sérülékenységét, és azt, hogy nincs győzelem tragédia nélkül. Aki háborúra készül, akarva-akaratlanul mészárossá válik, még a jó cél érdekében is.

Régen láttunk ilyen meggyőző filmet a világháború – minden háború – totális értelmetlenségéről. Đ

(Az árnyék a szememben, 99 perc, Netflix)