Tizenkét bűnös ember
Már a tízrészes széria alaphelyzete is felkavaró: Frie Palmerst, a köztiszteletben álló iskolaigazgatót két rendbeli gyilkossággal vádolják, az egyik áldozat ráadásul a kislánya, Roos, a másik pedig egykori legjobb barátnője, Brechtje, akit tizennyolc évvel a jelenben zajló tárgyalás előtt öltek meg. Ám a bizonyítékok szinte mind közvetettek, így a bíróság nem bízhat másban, csak a tizenkét esküdtben – azaz tizenkét átlagemberben, akiknek viszont szintén megvannak a maguk titkai.
A tizenkettőA sorozat – nagyon okosan – nem vállalja túl magát: nem követjük nyomon az összes esküdt sorsát, csak néhányukét, de ha ehhez a számhoz hozzáadjuk a tanúk padjára kerülő fontosabb szereplőket, szabadon összeállíthatjuk a magunk tizenkettesét. A kiválasztott esküdtek sorsa kivétel nélkül érdekes és titokzatos,
találkozunk itt szeleburdi, mélyen sérült milliomoslánnyal, becsületes építési vállalkozóval, aki egy bevándorló feketemunkás kapcsán kerül nehéz helyzetbe, agyonhajszolt, háromgyerekes édesanyával, köpönyegforgató exfotóssal, rigorózus édesapával és magányos állatkerti gondozóval.
Továbbá betekinthetünk a fontosabb tanúk életébe is, például a férfiéba, aki tizennyolc éve Brechtje pasija volt, majd a vádlott férje (és kislányának apja) lett, míg ki nem lépett a házasságból egy fiatalabb nő miatt. Vagy megismerkedhetünk Brechtje apjával, aki eleinte teljes mellszélességgel kiáll Frie mellett, vagy a megszállottnak tűnő nyomozónővel, aki viszont minden erejével azon van, hogy bizonyítsa az asszony bűnösségét. A kivétel nélkül küszködő emberek története lassan, ráérősen bontakozik ki, és a készítők részről részre jobban elbizonytalanítanak bennünket azt illetően, hogy a megfelelő személy ül-e a vádlottak padján. Ugyanis itt mindenki hazudik, a hazugságokra pedig szép sorban fény is derül. Az egyetlen előnyünk az esküdtekkel szemben, akiknek a tengernyi, egymásnak ellentmondó állítás fényében kell ítéletet hozniuk, hogy egy kicsit többet tudunk, mint ők: bizonyos múltbeli jeleneteket flashbackek formájában láthatunk. Ám amikor rázárul az ajtó az esküdtekre, amely mögül már csak az ítélet birtokában jöhetnek ki, mi magunk is úgy érezhetjük, fogalmunk sincs, mit tennénk a helyükben.
A színészek kivétel nélkül remekelnek, az egyre bonyolódó történet pedig olyan sebészi pontossággal van összerakva, hogy le a kalappal az írók, Sanne Nuyens és Bert Van Dael, valamint a rendező, Wouter Bouvijn előtt. Utóbbi érdeme a sorozat kissé „koszos”, nagyon hétköznapi világa is, amely fényévekre van az amerikai szériák felső középosztálybeli otthonokkal és szép emberekkel teli univerzumától. Itt a ráncok mélyek, a mosatlan haj zsírosan lóg, a szemek karikásak, a smink elmosódik, és a borosta kiütközik a gondterhelt férfiak arcán. Talán ezért is tud olyan közel kerülni a nézőhöz a sorozat, és persze a remekül megírt fordulatok miatt. A tárgyalótermi történetek, de általában a krimisorozatok kedvelői is rendre azért imádkoznak, hogy ne jöjjenek rá már a harmadik résznél a gigantikusnak szánt csavarra, hogy aztán végigunatkozzák a maradék 5-7 epizódot, mire végül a rendőrség vagy a bíróság is beéri őket. A klasszikus krimi szabályai szerint jó, ha a néző/olvasó valamennyivel a nyomozók előtt jár, de ha ez a valamennyi túl sok, könnyen unalomba fulladhat a sztori. Nem beszélve arról a szintén közkedvelt megoldásról, amikor a nagy csavar az utolsó előtti epizódok során lepleződik le, és még 1-2 részen át a szereplők erkölcsi kinyilatkoztatásait kell elviselnünk. Nos, A tizenkettő esetében egyik veszély sem fenyeget, gyakorlatilag az utolsó pillanatban tudjuk meg az igazságot, hogy aztán jó hosszú időt tölthessünk a megemésztésével. Edukációs célzattal muszáj még kiemelnem, hogy ebben a sorozatban látható a családon belüli erőszak egyik legpontosabb ábrázolása, nem tolakodóan, de épp elég erőteljesen ahhoz, hogy a bőrünk alá kússzon. Ahogy maga a történet is.
(A tizenkettő, 10x50 perc, Netflix)
