Szex a liftben
A politikusi álmoskönyv szerint nem tesz jót a hosszú távú karriernek, ha egy miniszter épp a parlament liftjében kezd huncutkodni a beosztottjával. Szex és politikai karrier ritkán jár kéz a kézben.
Az Egy botrány anatómiájának brit belügyminiszterét, James Whitehouse-t (Rupert Friend) az ág is húzza, hiszen nem sokkal a botrány kipattanása után kiderül, hogy munkatársa, akivel öt hónapig bonyolódott házasságtörő és eléggé fülledt viszonyba, erőszakkal vádolja. Egész pontosan azzal, hogy bár kezdetben belement a dologba a liftben (csókolóztak), közben meggondolta magát, így a kölcsönös beleegyezés és a hevesség végül büntetőjogi kategóriába torkollott. A Sarah Vaughan regénye nyomán készült hatrészes minisorozat gerincét az ügy bírósági tárgyalása adja, de természetesen nagy hangsúlyt kap a miniszter válságba kerülő házassága is, pontosabban az, hogy a felesége, Sophie (Sienna Miller) hogyan is kezeli férje hűtlenségét. Sorsuk az ambiciózus és igen elszánt ügyész, Kate Woodcroft (Michelle Dockery) kezében van, aki sokatmondó elhivatottsággal küzd azért, hogy a posztjáról lemondó minisztert utolérje az igazságszolgáltatás.
A sorozat a feszültség fokozását azzal garantálja, hogy a múltbéli (oxfordi egyetemi évek) szekrényből egyre több csontvázat ráz ki, és a szálak igen magasra vezetnek. Az alkotók pedig egy csavarral – amit most semmiképp nem árulhatok el – próbálják bonyolultabbá tenni az amúgy halovány esetet. Csakhogy a drámai hatásra való törekvés többször is felülírja az életszerűséget. Az amúgy higgadtnak és megfontoltnak tűnő James Whitehouse, burokban született aranyifjúként és tapasztalt politikusként is akkor inog meg és akkor vall be évtizedes titkokat, amikor mindenki más a józan paraszti eszére hallgatna. Ezek a fordulatok, bár a történet és az izgalmak szempontjából kulcsfontosságúak, lélektanilag és logikailag igencsak megalapozatlanok. Vagyis sokszor kilóg az írói lóláb.
Ahogy a rendezői is. S. J. Clarkson gyakran túlkomponálja a csúcsjeleneteket, például az ügyész és a vádlott párbaját a tárgyalóteremben. Olyannyira próbálja kihangsúlyozni a szavak és a hosszúra nyújtott jelenet többrétegűségét, hogy az elkerülhetetlenül komikussá válik.
A színészeknek is olykor küszködniük kell a sablonokkal, vagy azzal, hogy karakterük pusztán illusztráció a hatalomról, az előjogokról és az arroganciáról szóló áttetsző példabeszédben. Rupert Friend politikusa meglehetősen egysíkú és papírízű, a feleség, Sienna Miller kínosan fest az igazság muszájherkuleseként, talán csak Michelle Dockery képes némi mélységet kihozni az ügyész kettős életéből, ám erre olykor túl nagy súlyokat helyez a rendezés.
Az Egy botrány anatómiája ígéretesen indul, ám ahelyett, hogy valóban a társadalmilag fontos és megkerülhetetlen kérdés mélyére ásna (mikor és honnan számít valami erőszaknak), elvész az oxfordi aranyifjúság viselt dolgaiban, majd látványosan beledől a saját kivont kardjába. Ott harcias, ahol több érzékenység kellene, és ott színpadias, ahol meggyőző árnyalatokra lenne szükség. Đ
(Egy botrány anatómiája,
6x45 perc, Netflix)
