Sikeres kudarcok

Rögtön rávághatnánk erre, hogy hűha, ez mostanában mennyire aktuális, hiszen nap mint nap hülyítenek minket. A múltban gyakran a jövőt is meglátó Örkény azonban ennél sokkal súlyosabbat állít. Azt, hogy a vesztes forradalmaink, a vesztes háborúk, a temérdek vereség után nemzeti karakterünkké vált a kudarcos valóság átideologizálása, melyet győzelemmé kiáltunk ki, és az erre való erőteljes fogékonyságunkat könnyedén kihasználhatják, akik épp pozícióban vannak, hogy az orrunknál fogva vezessenek.

Miután Székely Gábor másodikként az országban már színre vitte Szolnokon a Tótékat, az autóban hazafelé utazva Örkény egy hullámhosszra került a fiatal rendezővel, és rögtön megígérte neki, hogy darabot ír a színház számára. Így tartották Szolnokon, persze Székely rendezésében, a Macskajáték ősbemutatóját, amit megnézett a jó szimatú Várkonyi Zoltán, és rögvest szólt az akkor még jóformán ismeretlen fiatalembernek, hogy állítsa színpadra a Pesti Színházban is. Ahol Sulyok Máriával, Bulla Elmával, Greguss Zoltánnal, Halász Judittal több százszor játszott, legendás előadás lett belőle, ami megágyazott a nemzetközi karrierjének.

A Tóték és a Macskajáték után a Kulcskeresők is ütős produkció lett Szolnokon. Örkény a szolnoki tanács megrendelésére, a város 900 éves jubileumára írta, ám némiképp átverte a megrendelőket. Realista darabot ígért. Látszólag azt is írt: egy helyszínen, egy nap alatt játszódik, (egyetlen kivétellel) jól körülhatárolható, valóságszagú karakterekkel, követhető történettel. És mégsem tudott mást adni, mint lényege: a szituációkat groteszkbe fordította. Székelynek pedig már jócskán volt érzéke ehhez a stílushoz. A Kulcskeresőkkel majdnem ugyanaz történt, mint a Macskajátékkal, a produkciót ebben az esetben Marton Endre nézte meg, és hamarosan be akarta mutatni a Nemzetiben. Ám nem Székelyt invitálta rendezőnek, hanem az ő igen jeles tanárának, Major Tamásnak adta a – ráadásul Örkénnyel több helyen még át is íratott – szöveget. Major amúgy nagy híve volt a groteszknek, színészként nem sokan éreztek rá nála jobban az ízére. De ebben a produkcióban az amúgy nagy színészeknek ez nem sikerült. Drámáztak, mintha tragédiát játszanának, és jókora művészi erejükkel meg akarnák ríkatni a közönséget. Elszállt a mű humora, többértelműsége. Például Egressy Zoltán darabjainak előadásait szokták – nem ritkán – hasonló módon eltolni, és mint ezt a produkciót, unalomba fullasztják. A szolnoki beható élményekre alapozva, az iskola diák közönségszervezőjeként, a fél Kölcsey Gimnáziumot kicsődítettem a Nemzeti produkciójára. Ebbéli tevékenységemnek ez volt a legnagyobb kudarca, és bizony nem tudtam szépíteni, méltán kaptam érte a fejemre.

Amikor a mostani produkcióban a Karinthy Színházban kijön Pikali Gerda Nelliként, szintén elkezd drámázni. Olyan, mintha ezúttal azt akarná bebizonyítani, hogy nagy drámai színésznő, aki míves hangon, gondosan artikulálva ejti ki a szájába adott, direkten banális mondatokat, és búskomor képet vág hozzájuk. A második sorban ülve megfordul a fejemben, hogy felkiabálok neki: „könyörgöm, csak ezt ne!”, de aztán persze illedelmes megalkuvással visszafogom magam, miközben azért arra gondolok, hogy Shakespeare színházában ezt még nyugodtan megtehették a nézők. Az első felvonásban többen is próbálkoznak hasonló játékstílussal, ami csekély eredményre vezet: mintha kuszán zavaros lenne az, amit Örkény metsző logikával, éleselméjűen, gunyorosan, de olykor mégis költői elemeltséggel megírt. Szarvas József Bolyongója azonban már az első részben is tetszik, ha nem is rögtön. Ugyanis ő sem olyan, amilyennek Örkény megírta, és amilyennek Papp Zoltán Szolnokon játszotta. Bolyongó elvarázsolt lény, némiképp lírai alkat, kicsit hasonlatos az Éjjeli menedékhely emberi sorsokat jobbítani vágyó Lukájához. Panelházban jár lakásról lakásra, és hatalmas empátiával, gyorsan ráérezve az ott élők problémáira, úgy iparkodik jobbá tenni az életüket, hogy igyekszik elhitetni velük, a balfogásaik, a kilátástalanságaik valójában komoly eredmények, búslakodás helyett örüljenek, ünnepeljenek, bontsanak pezsgőt íziben. Szarvas nem álomból szőtt figurának mutatja őt, hanem kissé tenyeres-talpasnak, nyersnek, olyannak, akiről nagyon is az gondolható, hogy ami a szívén, az a száján. Ezért teljesen hihetők a füllentései, tiszta tekintettel elmondott hazugságai, valóságszépítései, szántszándékos ámításai. Ez érvényes, újszerű szerepfelfogás.

A második részben kezd győzedelmeskedni Örkény, a színészek – hellyel-közzel – belezöttyennek a stílusába. Mihályfi Balázs a fő antihős, Fóris pilóta, aki egyszer már marhalegelőn landolt a gépével, ami miatt visszaminősítették, most pedig a temető kapuja előtt tette le „bravúrosan”, és nem érti, hogy a hálátlan utasok – akik nem kellőképpen értékelték a teljesítményét - sikítoztak, sőt volt, aki ijedtében megharapta a mentőorvost, egy hozzánk visszalátogató, innen lelépett Nobel-díjas tudós pedig egyenesen az országra jellemzőnek tartja, ami történt. Pikali Fóris felesége, Barta Ági pedig a lányuk. Belé szerelmes a Kenderes Csaba által alakított Bodó, a buzgó tényfeltárásért időnként kipenderített rádiós, aki azt hiszi, hogy a tudós nyilatkozatával nagyot domborít, de soha nem adják le. Gregor Bernadett, Pusztaszeri Kornél, Szabó Szása, Koleszár Bazil Péter még a részesei a Csiszár Imre rendezésében végül sikerre vergődő előadásnak.

Több mint öt éve már, hogy a veszprémi színház a Kulcskeresőkkel vendégszerepelt a Városmajorban. Az előadást meg kellett szakítani, mert a nagy hőségben valaki rosszul lett. Az ügyeletes orvosnak aznap ez volt a harmadik újjáélesztése, és csak ez sikerült. A mentők elrobogtak az amúgy neves emberrel, és pont az a jelenet következett volna, amikor a panelházban halottszállítók nyitnak be ide-oda, mert az egyforma ajtók mögött nem találják, hol a holttest. A színház direktora, Oberfrank Pál – aki Fórist adta – ekkor kihagyatta ezt a jelenetet, mert a nem kívánt közjátéktól még lidércesebbé vált volna a fekete humor. Örkény káprázatosan ráérzett, hogy a valóság mennyire abszurd. Đ

(Kulcskeresők, Karinthy Színház)