Se anyja, se Istene
„Én magam szültem meg magamat” – ez a lakonikus mondat, amely a népes tiszántúli zsidó családból származó írónő, Edith Bruck legújabb, Az elveszett kenyér című kötetéből származik, a könyvbeli szüzsé kontextusában a szerző világképének összefoglalásaként értelmezhető.
Az 1931-es születésű Edith Bruck, aki kamasz lányként élte meg és élte túl a koncentrációs táborok borzalmait, majd hosszas, több országon átívelő vándorlás után olaszföldön lelt újra otthonra, legújabb kötetében egy újjászületés-történetet tár elénk. Olyasfajta genezist, amelynek a kiindulópontja – sok más, a holokausztot feldolgozó irodalmi alkotással ellentétben – csak látszólag a lágerek okozta szenvedés. Valójában mindez régebbről gyökerezik: az édesanyjához és rajta keresztül Istenhez való világnézeti krízis generálja.
Egy olyan kislány, majd kamasz lány, illetve íróvá vált asszony önéletrajzi ihletésű története Az elveszett kenyér, aki az édesanyja be nem teljesült ígéreteinek következtében sodródik jó néhány éven át az őt bántalmazó férfiak és országok sokasága közt.
A mélyen vallásos édesanya ugyanis folyamatosan két dolgot sulykolt Ditkének becézett gyermekébe és annak testvéreibe. Egyrészt az egyre fokozódó és terjedő náci ideológia ellenére hangoztatta: „egyet se féljetek, Isten nem hagy el minket, és nem engedi, hogy ezek a veszett kutyák uszítsák a legaljasabb bűnökre a jóravaló embereket”. Másrészt azt ismételgette, hogy számukra, a zsidók számára az ígéret földje Palesztina: „földi paradicsom vár ott minket tárt karokkal, ott mindenki szereti egymást, gazdagok és szegények, kicsik és nagyok, mintha egyetlen nagy család volnánk”.
Ám amikor az anya által emlegetett Isten (remélt) védelme ellenére az apját, az anyját és vele együtt a két testvérét is Auschwitzba deportálják, a nyiladozó értelmű kamasz lány azonnal a legborzalmasabbal szembesül: az édesanyját azonnal elgázosítják. Mindez az óriási fájdalmon és egy gyermek számára felfoghatatlan veszteségen túl azt is jelenti, hogy többé már nem kérheti számon az ígéreteket az anyján. Számonkérés helyett két lehetősége van, és ezek felvázolása képezi tulajdonképpen Az elveszett kenyér szüzséjét. Egyfelől a csodával határos szabadulása után ellenőrizheti anyja második ígéretét: elutazhat Palesztinába, megnézheti az állítólagos „földi paradicsomot”, ám ott a háború után korántsem tejjel-mézzel folyó Kánaánt talál, hanem olyan „újszülött Óhazát”, ahol az ember hamarabb megtanul lőni, mint járni.
A másik lehetőség, hogy mivel ez az ígéret-ellenőrzés kudarcba fullad, és további vándorlásra készteti ezt az apját-anyját elveszítő, hazátlanná vált árvát, magához Istenhez fordulhat. Őt faggathatja, hogy miért hagyta például, hogy Mengele az ő helyébe lépve tüzes mutatóujját ártatlanok millióira szegezve Igenné és Nemmé váljon. Ám mivel magában Istenben soha nem tudott egyértelműen hinni, kénytelen az anyja istenével pörlekedni. És éppen e pörlekedés és ennek a dokumentálása révén szüli meg önmagát. Ezáltal talál rá az írásra mint számára születést, egyben újjászületést hozó tevékenységre.
A Teremtő világával szemben a saját maga által teremtett világban kalandozva tudja bevégezni küldetését, azt, hogy a könyvein keresztül, illetve az iskolákban, az egyetemeken „tanúságtevőként elmesélhesse, amit megélt”.đĐ
(Edith Bruck: Az elveszett kenyér, 160 oldal, Európa Könyvkiadó)
