Óda a régi szép időkhöz

Hogy kicsoda Carney? Nos, ő Colson Whitehead új regényének, a Harlemi kavarásnak a főhőse, a néhai gengszter, a Nagy Mike Carney egyetlen fia. A helyes útról letérve a tisztességes emberek életét éli a hatvanas évek fordulóján az indiánoktól anno huszonhét dollárért megvett Manhattan szigetén, közelebbről Harlemben, a fekete Amerika kulturális és politikai fővárosában. (Vagy legalábbis így képzeli, mert azért a vér maximum fröccsé válik, Carney pedig van annyira okos, hogy „inkább simlis akarjon lenni, mint orvos”.)

Mint azt Bors (aki a történet mellékszereplője) epésen megjegyzi, az élete csillagát lassan, de biztosan a setét nyári égbolt felé taszigáló Carney sosem fogadja meg mások tanácsát, így aztán minden elővigyázatossága ellenére lépten-nyomon kalamajkákba keveredik: kisstílű csirkefogók, a fekete nemzet tisztes polgárai, valamint a város nagy tekintélyű urai tartják/oltják a gyertyát útja során. Valahol az egész egy nagy családi muri: az álmodozó, ám izgága Freddie Carney unokatesója, akivel együtt tesznek úgy, mintha minden a régi lenne; Bors meg afféle különc nagybácsi, a faterja régi spanja, egy azok közül , akiknek olyan hamis a mosolyuk, mint zsebükben a húszas. Nyilván Freddie is megéri a pénzét: Bors azt nem akarja, hogy láb alatt legyen, Carney meg azt, hogy eltegyék láb alól.

Előző két regényében (A föld alatti vasút, A Nickel-fiúk) Whitehead bizonyította, hogy otthon van népe komoly dolgaiban, ezúttal tehát kicsit lazábbra, könnyedebbre, helyenként akár nosztalgikusra is veszi a figurát. (De azért az árnyékban ott lapul, s ha kell, előbukkan a polgárjogász.) Időként előreszaladva, ugyanakkor kifejezetten filmszerűen, technicolorban ír, olyannyira, hogy az ember nem is csodálkozik, amikor Bors kapcsán állandóan Erik LaRay Harvey képe jelenik meg a fejében olvasás közben. A kulissza olyan, mint amikor a rádió keresőjét tekergeti az ember: az egyszerű járókelők és az erejüket gyűjtő párducok mellett felsejlik a fekete MLB-úttörő, Jackie Robinson, a zenekarvezető Cab Calloway, vagy éppen a baptista lelkészből lett politikus, Adam Clayton Powell Jr. alakja is; a kasztjait éberen vigyázó, kétpólusú, egyszerre mennyország és börtön földdarab életét pedig ugyanúgy kitömött borítékok irányítják, mint a sziget déli felén, a fehérek irodáiban elnökölt nagyvilágot.

A regény óda Harlemhez és egy víziókkal teli, letűnt korhoz, amely talán csak a távolság varázsa miatt jámborabb napjainknál. Whitehead szelíd, elnéző humorral mesél a csetlő-botló, enyhén stikkes, nagy ritkán nagypályás, de a profi ligákba bebocsátást sosem nyerő figurákról, akik a kifakult fotókról mosolyognak ránk – és rajtuk keresztül persze beszél a maiakról is, akik zsigerből gyűlölik, ahogy a dolgok mennek; meg persze az eljövendő generációkról is. Mert a rendszer sosem változik, ahogy azt Carney is kénytelen megtanulni. Đ

(Colson Whitehead: Harlemi kavarás,
313 oldal, 21. Század Kiadó)