Nosztalgiakoncert csak eltökélteknek

Koncz Zsuzsa múlt szombaton megint megtöltötte a Papp László Arénát. Tizenharmadszor. Koncert közben azon töprengtem, hogy mi ez? Nagymamák és papókák nosztalagiakoncertje, hogy úgy érezhessék: most is minden ugyanúgy van, mint volt („Csak körbe-körbe, forog velem, ami egyszer volt, s újra lesz”) és minden pont jól volt. Vagy ez mégis valami más? Az eltökéltek politikai tüntetése a szabadság mellett 15-25 ezer forintos jegyárakkal? (“El ne hidd, hogy mindig mindent megbocsájtunk!”)

Leírni is szívszorító: Koncz Zsuzsa két nappal 76. születésnapja előtt vonzott az Arénába több mint tízezer embert, hogy összefoglalja életművét. (Rohan az idő) Pedig éppen tegnap volt, amikor a tévé egyetlen csatornáján a Halló fiúk halló lányok című fekete-fehér műsorban arról beszélt Antal Imrének, hogy ő bizony végigcsinálja a jogi egyetemet, mert sokáig úgysem tart a rockkarrier. Lehet, hogy akkor még beatet mondott. (Mit tegyen egy kisleány?) Gondolni is vicces, leírni szinte abszurd. Pedig igaz. Zsuzsa hatvan éve is pont az, aki akkor volt. Egy generáció önképe, álma önmagáról. (Szabadnak születtél!) Cseh Tamás álomkarrierje delelőjén énekelte ironikus-halálkomolyan: “Ha Koncz Zsuzsával járhatnék egyszer, az lenne találka az igaz szerelemmel”. Valami nagyon nagyot, valami igazán lehetetlent akart énekelni. “Csak Koncz Zsuzsával és senki mással”, majd hozzáénekelte: “Ingmar Bergmannal és senki mással, Brigitte Bardot-val, Illyés Gyulával”. Mióta már, hogy Tamás csak emlékeinkben lép fel, újra és újra, míg csak élünk?

Mi pedig itt vagyunk, csak Koncz Zsuzsával és senki mással az Arénában, 2022 apokaliptikus tavaszán. Amikor a COVID már 44 ezer magyart elvitt (“Egyre több az üres hely, széküket por lepi el”), amikor olyan képtelen választás előtt állunk, aminek nem szabadnak lennie. (“Magunkra maradva elláttuk egymás baját”; “A változással mindig rosszul jártunk”). Aztán, hogy ne a választáson keseregjünk, az ukrán zászló leng a kivetítőn. Hiszen annak a háborúnak a 9. napja van, amiből még az is lehet… Nem, ezt ki se mondjuk! Inkább csak ezt: „Békét adj, uram, kérlek, háborgó szívemnek, békét és reménységet, a megszületendő gyereknek”. Felvillan tízezernyi mobiltelefon fénye. Zsuzsa azt mondja, ezt a dalt a délszláv háború idején írta Tolcsay László és Bródy János. Aztán simán elbőgi magát. Integet tízezernyi mobiltelefon fénye. Hát miféle tavasz ez?

Koncz Zsuzsa meg maradt, aki volt. Két Robinsonként ott ragadtak a beat, na jó, rockzene nevű szigeten a Bródy Jánossal és még mindig azt hiszik, hogy ez nem csak pop, nem csak szórakoztatóipar. Hogy három perces dalokkal megváltoztathatják a világot. Pedig számait már a Retro rádióban is betiltották. De ő 76 évesen dafke beöltözik az SZFE tüntetések piros fehér szalagjába. (“A királyé nem leszek, nem leszek”) Dalait már sehol se játsszák az egész médiában (“Nézd a táltos törpét, megint új álarcot visel”) – néha kicsit a Klubrádióban, ha elvétik –, de azért újra és újra megtölti az Arénát, azért aranylemez lesz a CD-je. A két utolsó számot, azt, hogy „ha én rózsa volnék”, és hogy „el ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa” a közönség énekli neki. Addigra a kordonszalagból átöltözött valami nénis, sötétkék tüll estélyibe. Ezt mér’?! Az utolsó szám, amit még igazán ő énekelt az volt, hogy Jöjj, kedvesem. És amikor azzal zárta: „lesznek még szép napjaink”, halkan hozzátette: ha megérjük. Đ

(Koncz Zsuzsa, Papp László Aréna, március 5.)