Nagyot markolni
Anthony Hayes disztópiája, az Arany, amely – tudjuk meg a film első képkockájából – „valamikor, valahol a közeljövőben” játszódik, olyan, az emberiségre nézve félelmetes világot tár a néző elé, amelyről legszívesebben nem venne tudomást. De a film zseniális szüzséje és képi világa, akár akarja, akár nem, odaláncolja a mozivászon elé.
Valahol az ausztráliai sivatagban összesodródik két ember. Mindkettő szűkszavú, magának való, de mivel az Egyik (Zac Efron) azt kéri a Másiktól (Anthony Hayes), hogy vigye el a kocsijával arra az építkezésre, ahol reményei szerint munkát kaphat, útjuk során valamennyit mégis kénytelenek kommunikálni egymással. Nevük nincs, amiből szintén az érzékelhető: ebben a széthullófélben lévő világban már az se számít, az ember ki fia-borja. Ami számít, az a túlélés, hogy mindenki mentse az irháját, és ez az Egyiken látszik is: Nyugatról érkezett sebhelyesen és sántán, jelezve, hogy ahonnan jön, ott az emberek már valóban egymás farkasaivá váltak.
A remény pedig igen hamar, de nem munka, hanem egy nem várt „ajándék” fomájában érkezik meg az utazókhoz: kényszerpihenőjük helyszínén egy hatalmas aranyrögre bukkannak, olyan nagyra, amelyet emberi erővel képtelenség megmozdítani. Így elhatározzák, hogy amíg a Másik visszamegy a városba markológépért, az Egyik, az aranyra vigyázva a helyszínen marad.
Ettől kezdve a történet mintha annak az Egyiknek a sztorijára szűkülne le, aki egyáltalán nem ismeri a sivatag törvényeit, ezért ebben a világban első perctől kezdve védtelen. De csak mintha, mert közben a számunkra láthatatlan háttérben ott munkál a Másik korántsem emberbarát szándéka. Éppen ezért az lehet az érzésünk, hogy az egész sztori olyan, mintha a Godot-ra várva egyik tagja elszakadt volna a másiktól, ahol az Egyik úgy várja a Másikat, mint a megmentőjét. Mint azt, aki felmenti az arany őrzésének kötelezettsége alól, de hamarosan a tét maga a túlélés lesz, hiszen a sivatagi lét percről percre, óráról órára gyengíti az Egyik túlélési esélyeit. A Másik távolléte és az Egyik szenvedéstörténete láttán a film nem más, mint a várakozás közbeni leépülés folyamatának ábrázolása. Véleményem szerint ez az oka annak, hogy Hayes alkotásában a cselekvés szintjén alig történik valami. Mert itt nem az a lényeg, hogy peregjenek a külső események, hanem az, hogy ezt a mindinkább meddőnek tűnő várakozást az Egyik hogyan éli meg belül. A természeti erők elembertelenítő erején, a fenyegető vadállatokon túl az, hogy egyszer csak egy furcsa, idegen nő jelenik meg a színen, aki a leépült Egyik zavart tudatának kivetüléseként is értelmezhető. Hisz a férfi kínzó szomjúsága, éhsége, magánya láttán már nem tudjuk, hogy csak hallucinál, vagy valóban megtörténnek vele a dolgok. A valóság és az álom, az élet és a halál közötti lebegés érzékeltetésének feladata növeszti fel arra a szintre az eddig főleg vígjátéki szerepekben, szépfiúként látható Zac Efront, hogy a külső behatások okozta belső történéseket minden egyes rezdülésével képes megmutatni. Miközben társa, a róla levált Másik a nagyot markolni vágyás, az emberi kapzsiság mintaképeként lepleződik le. đĐ
(Arany, 97 perc,
forgalmazó: ADS Service Kft.)
