Mindenki senkiért

Érdemes komolyan venni a burkolt szerzői utasítást: „minden egyes pillanat számított, minden perc, hogy hogyan történt, hogy hol történt”. Az 1988-ban Belgiumban született írónő első regénye ugyanis helyenként úgy tűnhet, hogy fecsegve, gondtalanul idézi fel a múlt eseményeit. Még akkor is, ha ezekre folyton rávetül néhány nyugtalanító részlet baljós árnyéka. Mindjárt az elején a főszereplő, Eva apja büszkén mutatja meg lányának az általa készített hurkot a műhelyben, amely csak arra vár, hogy beledugja a nyakát. Majd így szól: „Erről egyedül te tudsz. Anyád sem tud róla. Maradjon is köztünk.” Ebből is látszik, hogy az autópálya melletti kis faluban lakó De Wolf család nem a hétköznapi famíliák közé tartozik.

Azt se nagyon tudjuk hova tenni, amikor már a felnőtt Eva elindul haza egy megemlékezésre, és egy hatalmas jégtömböt pakol be a kocsi csomagtartójába. Azt sejtjük, hogy ez összefüggésben van a regény címével, de kell jó pár oldal, mire fény derül a rettenetes jelentésére. Három, egymást váltó idősíkon pereg előttünk a történet. A jelen mindössze egy nap története, a már Brüsszelben élő Eva indul el a gyermekkori barátja, Pim által rendezett eseményre, amelyen halott bátyja emlékét idézik fel. Hosszú évek után tér vissza a szülőfalujába, és csak gyanítjuk, hogy ennek elég alapos oka lehet. A második szál a 2002-es nyár történetét eleveníti fel, azokat az eseményeket, amelyek az addig szétválaszthatatlan „három muskétás” (Eva és a két fiú, a „hentesfiú” Laurens és a „parasztfiú” Pim) barátságának megrendüléséhez vezettek. A harmadik sík, a mindig saját címmel rendelkező fejezetek pedig ide-oda ugranak az időben, és abban segítenek, hogy egyre inkább megértsük az elejtett utalásokat, és egyre több mindent tudjunk meg a falu és a főbb szereplők életéből.

A regény utolsó harmadában aztán kiderül, hogy semmi sem volt véletlen, amit fecsegésnek gondolhattunk volna, az mind egy-egy fontos darab a kirakósban, ami végül össze is áll, és bizony igencsak mellbe vágja az olvasót. Bár a remek fokozás miatt ekkor már érezzük, hogy nem a naplementés zárlat felé tartunk. Lize Spit kiválóan adagol, illetve hallgat el, hogy végül, mikor összeáll a kép, a teljes súlyával csapódjon ránk a valóság. A De Wolf család az alkoholista apa és az alkoholista anya miatt lassan elveszti alapvető funkcióit. Ezt most nem a tarsándoros, hajnóczypéteres módon kell elképzelni, Wolfék kívülről, pláne magyar szemmel nézve irigylésre méltóan élnek a mi falusi alkoholistáinkhoz képest: nincsenek egzisztenciális gondjaik, pusztán az összetartó erőt, a valódi egymásra figyelést oldja fel végképp az ital. Jelen vannak, amolyan árnyékként, papírmasé figuraként, de ennél több nem telik tőlük. Őszintén szólva ez néha ijesztőbb, mint a nyomorban meghempergetett, teljesen szétcsúszott hazai valóság.

Ezért lesz kényszerbeteg a legkisebbik lány, ezért kerül bajba Eva, amiből a szülők semmit sem érzékelnek, és ezért teng-leng a legidősebb gyerek, az ikerpárja nélkül maradt Jolan is. A gyerekek egy idő után a maguk kezébe veszik a sorsukat, de bizonyos traumákat már nem lehet kiheverni – a végkifejlet csak késleltethető.

Megrendítő regény Spit műve: egyszerre olvad el benne egy egész család, a gyermekkor illúziói, egy barátság, amely akár egy életre is szólhatott volna. Meg az a bizonyos jégtömb. A fájdalomról, a régi sebekről nem könnyű úgy írni, hogy abból ne legyen se hatásvadász „nagyregény”, se kisebb tétekkel dolgozó giccs. Lize Spit a kivételt erősíti: sokáig, nagyon sokáig fogunk emlékezni a főszereplőjére. Đ

(Lize Spit: Olvad, 528 oldal, Jelenkor Kiadó)