Mindenki egyedül hal meg

Nincs is nevük a szereplőknek, mindössze Férfinak és Nőnek hívják őket, csak így, általánosságban. Mucsi és Kerekes azonban olyan meghitt bensőséggel játszik, hogy a nézőtéren ülők saját magukat látják bennük, és ettől személyiségekké válnak, mindenkinek kicsit olyanná, amilyen ő maga. Cziegler Balázs nem tervezett konkrét díszletet – például házat, szobabelsőt –, egy nagy fehér kockát és több kisebbet látunk a színen. Válhat belőlük ágy, szék, asztal, bármi, amire szükség van. Az egykori mérnök férj – aki logikusan, a logarléc pontosságával gondolkodik – mozgatja őket, ahogyan a szituáció megkívánja. Az egyik magasabb díszletelemen a kiváló színházi muzsikus, Rozs Tamás ül. Jó néhány produkcióban bizonyította már, hogy lenyűgöző empátiával képes hozzásimulni a színészek játékához, vagy akár kontrakarírozza azt. Feszültséget old vagy fokoz az általa szerzett zenével, ahogy a helyzet megkívánja. Nem az a muzsikus, aki amikor nem kell zenélnie a csellón, kikapcsol, leereszt, másra gondol. Neki jelenléte, sőt aurája van, érzékenyen figyeli, mi történik, együtt él a szereplőkkel.

Az előadás úgy kezdődik, hogy a nagy kockára lepedőt terítenek, így kórházi ággyá válik, amin képzeletben ott fekszik a Nő eszméletlen, haldokló édesanyja, akihez beszél és beszél, felidézve a múltat, ami majd megelevenedik. És ekkor történik az első színészi varázslat. Kerekes úgy beszél az üres lepedőhöz, annyira átütő szeretettel szól hozzá, olyan féltő aggódással simogatja, mintha tényleg a nagybeteg anyja lenne ott. Azt is hihetően játssza, hogy párbeszédet folytat azzal, aki már nem tud megszólalni. Átbeszéli vele az élet dolgait. Energiát ad át neki, miközben segélykérőn belekapaszkodik. Valósággal életre kelti, szuggerálja, hogy ugyan már meg ne haljon, mert vele kell maradnia, még jócskán van mondanivalójuk egymásnak.

Borotvaélen táncol a jelenet, ahogy az előadás során többször is. Könnyen válhatna szirupossá, akár giccsessé vagy éppen röhejessé. De Kerekes biztos stílusérzékkel bír, nem hatásvadász módon fitogtatja, hogy milyen pokoli fájdalom ábrázolására képes, csak úgy ráfutás nélkül, az előadás legelején, hanem hiteles őszinteséggel, merész kitárulkozással, rögtön a szívünkbe mar. Az a gyanúm, hogy a sajátjába is. Nem csupán megjelenít, hanem magas hőfokon átél. Elénk tárja a saját, megélt gyászát is. Játszik persze, de bizonyos pontokon mintha eggyé olvadna a szerepével, őszintén kitárulkozna saját valójában is.

Mucsi Férfiként kívülállóbb. Távolságot tart azzal is, hogy nem megy közel az ágyhoz. Furcsállva néz, a maga mérnöki vaslogikájával nem érti, miért kell ahhoz beszélni, aki már nem hall, nem lát semmit. Sürgeti a feleségét, hogy menjenek már, türelmetlenül értetlenkedik. Ellenpontozza a Nő érzelmi áradatát. Némiképp mintha tűz és víz lenne a két ember, de egyértelmű, hogy kapcsolatuk elszakíthatatlan. Egymás nélkül nem léteznek, de azért, nem ritkán, magányosak egymás mellett. Más viszont nemigen van számukra. A diplomás lányuk külföldön keresi a boldogulását, ám nem találja. Témát azonban szolgáltat: lehet aggódni érte, és rosszallóan ki lehet dumálni a pasiját.
A két idős ember egymás levében fő. Nincs már különösebb dolguk, a másik adja életük értelmét, hogy ne maradjon egyedül. Kitárgyalják az elmúlás borzalmát is, rettegnek a haláltól: aránytalanul sokat beszélnek róla, mintha így el tudnák űzni.

Háy Nehéz című darabjában is aránytalanul sokat beszél a faluból városba költözött, úgy-ahogy lediplomázott férfi, aki nem boldogul Budapesten, túl nagy a szakadék az addigi élete és az ottani létforma között. Alkoholistává válik, kétségbeesésében elissza a jövőjét. Másfél órás monológban vall be mindent az anyjának, aki meg sem szólal. Az ősbemutatón, a Bárka Színházban, Mucsi volt a férfi, Lázár Kati a némaságában is beszédes asszony, és Bérczes László a rendező, aki ezúttal is színpadra állította az eredetileg novellaként megjelent művet. Lassan doktorálhatna Háyból. Szabadkán egészen más felfogásban, és szintén remekül rendezte meg A Gézagyereket, aminek Pinczés István által Debrecenben színre vitt ősbemutatójával az író méltán robbant be a színházi köztudatba. Megmutatta a melósok nyersen őszinte, olykor eldurvuló világát. Megmutatta ebben egy értelmi fogyatékkal élő, bicebóca srác mohó szeretetéhségét, beilleszkedési vágyát, és kitaszítottságát a mássága miatt. Valóságszagú párbeszédeket írt, de mindig el is emelte a történetet. Kiderült, hogy hidegből melegbe tudja rángatni a nézőket, egyszerre képes nevettetni és kínzó mélységekbe taszítani, amikor pedig lidércesen eldurvul a sztori, akkor is átsüt rajta a humánum. Bérczes még színre vitte Háytól A Pityu bácsi fia című darabot a Thália és a beregszászi színház közös produkciójában, és A halottembert a Szkénében, amiben „véletlenül” Mucsi volt a Férfi nevű szereplő, és szintén Rozs Tamás szerezte a zenét.

Az Elem két elsőrangú színész finom libikóka játéka. A próbák során tökéletesen egymásra hangolódhattak, tényleg olyan, mintha évtizedek óta együtt élnének. Vitatkoznak, zsörtölődnek, évődnek, tesznek-vesznek, félszavakból is értik egymást, vagy hosszú mondatfolyamok után is értetlenkednek, hogy aztán ismét megtalálják a közös nevezőt. Ami régestelen régen volt, arra tisztán emlékeznek, ami az előbb, arra nem feltétlenül. Innen az Elem cím, ugyanis tűvé teszik a lakást a vérnyomásmérőbe imént vásárolt elemért, kiment a fejükből, hová tették.

Végül azon az ágyon, amelyiken kezdéskor még képzeletben az anya feküdt, nagyon is valóságosan a Nő haldoklik. Most a Férfi hajol fölé, és a következő párbeszédet folytatják: „Férfi: Mindenki egyedül hal meg. Nő: De nem mindegy. Férfi: Mi nem mindegy? Nő: Hogy ki van melletted. Férfi: Mikor? Nő: Amikor egyedül meghalunk.”

Elsötétül a szín, és hosszú, pisszenés nélküli csend következik, amiből érezhető, hogy erősen hatott az előadás. Csak ezután harsan fel az ugyancsak kitartó vastaps, és többek esetében láthatóvá válnak a könnyes szemek. Đ

(Elem, Szkéné Színház)